A világ tényleg bajban van : U2 - No Line On The Horizon

Bonoéktól azt szoktuk meg, hogy komoly albumokat csinálnak - ha nem is csordultig telt hurrá optimizmussal, de alapvetően mindig pozitív hozzáállással viseltettek az élet dolgai iránt. A legújabb U2-termék azonban olyannyira komoly-komor és borongós hangulatú, amilyet tőlük talán még sosem hallottam. Ha pedig már a U2 Bono Voxszal a frontvonalban sem bízik semmiben, a világ menthetetlenül megindult a lejtőn kérem szépen és ezt tessék komolyan venni! Ettől függetlenül az új U2 album még hallgatható, de garantáltan nem lesz jókedve tőle senkinek.

Írország legnagyobb nevű rockbandája a No Line On The Horizon albummal némileg lazított az előző évek, évtized "vissza a gyökerekhez" direktíváján és ismét samplerekhez nyúltak. Nem akkora mértékben, mint az Achtung Baby időszakában, de majdnem teljesen úgyanúgy, tehát az új lemezt el lehet képzelni a "The Joshua Tree"-éra és az "Achtung Baby"-éra egyfajta egyvelegének. A nagy váltáshoz visszahívták a csodaproducereket is, mégpedig mind a hármat, hiszen anno Brian Eno, Daniel Lanois és Steve Lillywhite is közreműködött az emlegetett nagy etalon, az Actung Baby születésekor éppúgy, ahogy most is.

A koncepció megvalósítása annyira jól sikerült, hogy szinte minden dalban egy az egyben köszönnek vissza a korábbi albumok (The Joshua Tree, Actung Baby, Can't Leave Behind...) egyes megoldásai - véleményem szerint ilyen U2 album nem volt még, ahol ennyire nyilvánvalóan önismételnek. Mindegyik dalban van egy-egy olyan elem, ami egy korábbi albumról lett copy-paste-elve (másolva) és engem ez eléggé zavar is.

Ha pedig éppen nem egy korábbi U2-t hallunk, akkor a woodstock-i nemzedék valamely ősrock-ikonjának kunsztjai tolulnak elő. Hogy ez mennyire szándékos vagy sem azt talán később megtudjuk, de az is lehet, hogy soha. A történet pikantériája, hogy a külső hatások ennyire nyilvánvaló megjenése zenéjükben valami egészen különleges vetületet ad ennek az albumnak.

U2 dalok vannak ezen is, de valahogy mégsem olyanok, mint korábban; mintha a zenekar kilépett volna a saját kis komfortzónájából, a maga kreálta sablonok mögül és próbálgatnák, hogy mit is lehet kezdeni azzal, amit kívül találtak. Ez is egy érdekes kérdés, hogy a kitekintés vajon produceri ihletésre történt vagy belső késztetés volt-e, minden esetre kétségtelenül ad egyfajta egyedi ízt a lemeznek. Hogy azután ez kiben milyen érzésekkel csapódik le, az már egyéni ízlés és hozzáállás kérdése. A jobban sikerült tételeknél éreződik azért még az a zsenialitás, amely naggyá emelte őket; ezek például ízig-vérig igazi U2 dalok - kár, hogy kevés ilyen van.

Ezen a lemezen kevés a csúcspont és sok a merengős, távolbarévedős hangulat. Ha meg kellene neveznem a legjobbakat, én mindenképpen a Stand Up Comedy-re és a Breathe-re szavaznék.

A Stand Up Comedy jó kis riffje a 60-as évek rockzenéjét idézi modern hangszerelésben néhány Achtung Baby-s effekttel megbolondítva. Adam feszes basszustémái is nagyon ülnek ebben a dalban; gyors tempó, rockos hangzás, nagyszerű szöveg, amelyben "pásztor" Bono a szeretet jelentőségét evangelizálja - igazán kár hogy ilyenből csak egy jutott a lemezre.

A másik favoritom a Breathe egy zseniális, zaklatott, nagyon erős dal, The Edge védjegyszerű gitárjátékával, rövidke szólózással a vége felé és a refréneknél hatalmas ívekkel. Bono is nagyot énekel benne, a kiabálós-szavalós verzéket amolyan U2 himnusz-szerű emelkedett refrének követik. Egyébként a Breathe kapcsán meg kell jegyezzem azt is, hogy ezen az albumon nemcsak a zene, de Bono is kilép a saját maga által felállított U2-sablonok mögül és több dalban is nagyon változtatos módon használja a hangját - ami még mindig jó, nem feledve persze, hogy a stúdiótechnika manapság már csodákra képes. A dalszövegek ezen a lemezen is erősek, a színvonalas énekteljesítmény mellé élete talán legjobb szövegeit hozta össze Bono erre a lemezre, ha a Joshua albumot nem nevezzük a versenybe; mindegyik szép és mély értelmű.

Ha már az egyéni teljesítményeknél tartunk, piros pont jár még Adamnek a szokásos színvonalú, feszes és jellegzetes basszustémákért, élmény hallgatni mindahányat, fekete pont jár viszont Larrynek, aki ezúttal nem igazán erőltette meg magát, hiányoznak a kreatív megoldásai és The Edge is elmarasztalható amiatt, hogy nem mer vagy nem tud esetleg nem is akar nyersebb, rockosabb riffeket csempészni a U2 zenéjébe, hanem egyre inkább megelégszik a már jól begyakorolt hangzás vég nélküli ismételgetésével. Egy ilyen kivételes tehetségű gitárostól, ez a rajongók számára felér egy arculcsapással.

A fentebb kiemelt két dalon kívül akad még néhány érdekes felvétel a lemezen, például a háború ihlette Cedars Of Lebanon, egy nyomott hangulatú dal egy háború pusztította vidékről, melyet Bono külső szemlélőként láttat velünk valami olyan módon, mint amikor egy városnéző buszban ülünk és körbevisz minket, hogy láthassuk, amit látni kell. Ha a lemezről elsőként megjelentetett "érdekes, nemtudomhovatenni" Get On Your Boots-on már túlvagyunk, a címadó dal is merőben szokatlan tőlük. Erre mondta The Edge, hogy "rock and roll 2009".

Hát ha így kell kinéznie a rock and rollnak 2009-ben, akkor inkább csukjuk be a Rock STATION-t, hiszen ez nem egyéb, mint samplerekkel szanaszét szadizott gitárakkordok bemutatója. Márpedig én nem szeretném, ha a becsületes kétkezi rock and roll riffeket ezután már "kötelező" volna számítógépen átcsorgatni. Aktuális U2 himnusz természetesen jutott erre a lemezre is: ez itt és most a Magnificient, na ez sem az eddig megszokott stílusukban fogant, csak The Edge emelkedett gitárszólamai és Bono nem kevésbé emelkedett sorai teszik valamelyest U2 dallá.

A történet persze cseles, mert azért csak beleragad az ember fejébe egy idő után, hogy "Only love, only love can leave such a mark...". A több mint hét perces Moment Of Surrender egy feleslegesen hosszúra nyújtott ballada. Ha másért nem is, Adam hipnotikus basszusjátéka miatt megér egy hallgatást, sőt még The Edge is szólózik benne. Különleges hangulatuk miatt említésre méltó még a FEZ-Being Born és a White As Snow - két hihetlenül nyomott hangulatú dal, a FEZ egy szándékosan színtelen énektéma, elektronika és hagyományos, csilingelő U2 dallamok különös egyvelege, a White As Snow pedig egy szomorú country-balladaként indul, amit egy jól eltalált sampler emel magasba egy kis időre, és amely a dal végére szépen visszasüpped a szomorkás kezdés hangulati szintjére.

Igazából egy ekkora név, mint a U2, ha hátralévő pályáján egyetlen albumot sem készítene, a stadionok akkor is tökig tele lennének - ezt tudjuk mindannyian, tehát tulajdonképpen simán megengedhetik magunknak, hogy túl karrierjük derekán már nem annyira a tömegeknek, hanem kicsit maguknak is készítsenek albumot, mintegy összegzésként (pl. Magnificent). Úgy érzem, a No Line On The Horizon sok szempontból inkább Bono lemeze, mint a bandáé; a dalszövegek tanúsága szerint egy emberi számvetés, egy pillanatkép egy elképesztő karrierről és természetesen az elmaradhatatlan evangelizáció; mintha Bono egy az egyben kitette vona mindazt, ami a szívét nyomta és most ilyen csúnya vagy éppen szomorú-szép dolgok nyomták a szívét. Hát... így jártunk.

A U2 életmű tehát ismét továbbgördült, de nincs újabb The Joshua Tree vagy Achtung Baby. A No Line On The Horizon valakinek csalódás, valakiknek a legjobb az Achtung Baby óta, és talán valahol mindkét tábornak igaza van. Attól függ, honnan nézzük.

-Saabi, rockstation.blog.hu-

[2009.03.07.]