Elsőként szeretném leszögezni, hogy nem vagyok zenész, zenekritikus, de mégcsak hangtechnikus sem. Egyszerűen csak szeretném leírni mindazt, amit a koncerten tapasztaltam, láttam és hallottam.
Kezdjük rögtön az elején: a koncertre történő eljutás egyéni dolog, ezért erre nem fecsérelnék több szót, a várakozás, a bejutás, az előzenekarok, a koncert és az élmények viszont közösek. 15:30-kor érkeztünk meg a Stefánia úton található bejárathoz. A kiemelt álló szektorba szólt a jegyünk, ezért számítottunk rá, hogy nem lesz gyerekjáték a kapun történő átjutás. A problémák ott kezdődtek, hogy a meghirdetett időponttal ellentétben (16:30) csak 17:20 körül nyitották az ajtókat, azaz csak nyitották volna, ha több ember egyszerre tette volna ezt, de sajnos egyetlen személy látta el eme komplikált feladatot. Emiatt az első és az utolsó kapu (természetesen mi itt álltunk) kinyitása között négy perc telt el, ami a színpadhoz legközelebb eső helyek elfoglalása - azaz stratégiai szempontból - őrületesen sok idő. Párom már az autóban utasításba adta, hogy ne foglalkozzak semmivel, csak rohanjak és ha megérkeztem, az Istennek se engedjem el a korlátot a kijelölt helyen. Gondoltam rendben van, hosszúak a lábaim, nagyon gyorsan futok…nem lesz gond. Mikor odaért hozzánk a „kulcsos ember”, lecsavarta az anyacsavart a modern zárról és már nyitotta is az ajtó két részét. Ez normál esetben nem tekinthető megoldhatatlan feladatnak, ennek ellenére a kapu egyik fele mégsem nyílt. Azt, hogy hogyan jutottam át az így kialakuló mindössze 1 méteres résen nem tudom, de ennél is nagyobb meglepetés volt, hogy párom - akinek 5 másodperce engedtem el a kezét - már 7 emberrel előttem járt. Eközben elindult a mi sorunkban is a jegyleolvasás a szép fekete PDA-kal. Én teljesen megértem, hogy ezek a berendezések megkönnyítik a jegyellenőrzési folyamatokat HA MŰKÖDNEK, de nem működtek, legalábbis nálunk nem (ez persze azzal magyarázható, hogy ebben a sorban álltam és nem másikban, hiszen ha máshol állok, akkor ott történik mindez). Ez volt a második nagyon komoly probléma. Felnőtt és tapasztalt ember lévén, adrenalinnal feltöltve megtaláltam egy szempillantás alatt a legjobb megoldást és átmásztam a mellettünk álló sorba, ahol gördülékenyen ment minden. Azt már nem is részletezném, hogy elém egy külföldi hölgy került - aki nem értette a magyar szót - így ismét veszítettem 2 percet a biztonsági embereknél, de végül BEJUTOTTAM!
Az ellenőrzés után a lépcsőről leérve, őrült rohanásba kezdtem. Egyetlen dolog járt a fejemben, a kordonhoz jutni és el nem engedni, ahogyan a parancs szólt. Körbe sem néztem csak követtem az előttem futókat, majd szépen sorban hagytam le őket, mikor oldalról a párom belém kapaszkodott és együtt futottunk tovább. Nagyjából 200 méter után a tömeg ismét feltorlódott, mert egy újabb kapu és az emberfeletti méretekkel rendelkező biztonsági őr megálljt parancsolt. Húsz perces, még feszültebb várakozás kezdődött, őszintén szólva fogalmam sincs miért. Aki futott idáig az előrébb jutott, de szépen lassan összegyűlt újból a bejárati kapunál felgyülemlett tömeg, azaz kezdődött minden elölről. Leküzdve ezt az akadályt ismét belekezdtünk a 200 méteres síkfutás világrekordjának megdöntésébe, de vajon mi következett? Úgy van! Még egy kapu, még nagyobb biztonsági őrrel. Itt próbálták elkülöníteni az álló és a kiemelt álló jeggyel rendelkezőket, de az adrenalin és a színpad felbukkanása miatt, itt már nem lehetett feltartani senkit, a biztonsági őröket csapóajtóként használva, a tömeg pillanatok alatt feltöltötte a legjobb helyeket és az ahhoz legközelebb eső négyzetmétereket. Én is elértem a korlátot, szorítottam ahogy csak tudtam és kerestem a hozzám tartozókat. Ezalatt láttam, hogyan lesz tele az első sor, hogyan kerül tenyér a korlát minden szabad felületére. Voltak akik a kordont megérintve ugráltak és ordítottak, hogy megvan, ez az, igen, vagy egyszerűen a felgyülemlett feszültséget kiabálták ki magukból. Én még sosem láttam ilyet, csak a filmekben! Kezdtem egyre idegesebb lenni, keresni az ismerős arcokat, végül 2-3 perc után sikerült is. Párom jobb helyen állt, pont ott ahol eltervezte, én pedig attól 5 méterrel arrébb…ennyit a hosszú lábakról.
Összességében a bejutás szörnyű volt. Nem értem miért nem lehet az a kapukat időben kinyitni, miért nem kapcsolják be a jegyleolvasókat időben és tesztelik le azok megfelelő működését, miért van szükség egy második jegyellenőrzésre, miért álltunk ott egyáltalán, hogy gondolták a harmadik „checkpoint” működését…stb.? Én javasolnám a koncert közbeni szúrópróbaszerű jegyellenőrzéseket is! Biztosan még jobb lenne. Megértem a nagy felhajtást és a biztonsági intézkedéseket is, de néha úgy éreztem magam, mint amikor a marhákat terelgetik, lökdösik. A rendszer ellenére a biztonsági embereknek külön dicséret jár, korrekt volt mindegyikük, legalábbis nem láttam, hogy bármiben is kötekedtek, vagy az erejüket fitogtatták volna ok nélkül. Javaslatom nincs, hogyan lehetne a leírtakon javítani, a problémákat elkerülni, de gondolkozom rajta.
A helyek elfoglalása és a lokális kapcsolatok kiépítése után, kezdődött is a zenei tevékenyég kb. 18:15-kor. Kezdjük MOTORRAL! Az együttes két tagból állt: egy sztreccs nadrágos és „felsős”, surda sapkás dobosból - aki teljesen úgy nézett ki, mint Brad Pitt a blöffben (szereted a kutát?) - és a szintetizátoros, vagy nem is tudom megfogalmazni milyen hangszeren játszó énekesből, akit én egyszerűen a Supernem elnevezésű együttes frontemberének, Szabi alteregójának tituláltam. A megjelenés ellenére a zene elég jó volt! Martin DJ szettjében hallottam már tőlük a Yak című számot, amit kifejezetten szerettem. A többi itt megismert dal is jól szólt és elsőre is megnyerő volt (egy kivétellel), ezért szívesen meghallgatnám a teljes albumot/albumokat is. 30 – 40 perc után abbahagyták a fiúk és némi színpadépítés után következett ZAGAR, Zságer Balázs vezetésével. A magyar együttes ügyes, kifejezetten jó és tudom, hogyan sokan szeretik őket, nem véletlenül. Tetszett nagyon az élő hangszerelés (előadás) és néhány szám is, bár a zenéjük nem az én zenei világomat tükrözi, ennek ellenére minden elismerésem az övék.
El is érkeztünk az est fénypontjához a DEPECHE MODE-hoz. Andy, Martin és Dave 21:00 után néhány perccel lépett a színpadra és kezdett bele az In Chains című nyitó dalba. Amikor a tagok egyesével megjelentek a színpadon a halványan világító kivetítő előtt, úgy érzi az ember, megint visszatértek a barátai és hihetetlen boldogság tölti el. Én személy szerint nem tudtam letörölni a vigyort a számról, a testem kicsit remegni kezdett és ideges lettem egy szempillantás alatt, mint az előző napi államvizsgám előtt. Mikor Dave énekelni kezdett, Martin pedig belecsapott a gitárba, mindkét hang a csontomig hatolt, valahol eltalált valamit, a testem és az agyam kikapcsolt. Őrülten szorítom párom kezét és észreveszem, hogy gátlásosságom ellenére is üvölteni kezdem a dal szövegét. A dobok beindulásától nem tudom visszatartani a lábam mozgását és csak tapsolok és tapsolok. Kicsit igyekszem még kontrollálni magam, de egyre kevésbé sikerül.
A Hole to feed és Wrong alatt már nem ismertem magamra. A kezem már itt elkezdett fájni, de a hangom még bírta, szükség is volt rá a koncert végéig, bár egy percig sem tartalékoltam. Ha jól emlékszem itt már jelentősebben kezdett esni az eső, de ez senkit sem zavart.
A Question of time egy őrületes ugrálással indult. Semmire sem figyeltem már, mindkét oldalról fogták a vállam és csak pattogtunk, mint a gumilabdák, léggitároztunk, tapsoltunk és magunkat meghazudtolva a saját képességeinket meghaladva kétszer hangosabban üvöltöttük a refrént! Szemmel láthatólag nem csak mi élveztük, hanem Dave is!
Sok hozzászólásban olvastam, hogy a Jezebel felesleges volt és kihagyhattuk volna. Nekem személyes kedvencem ez a dal is, iszonyatosan jó volt együtt énekelni Martinnal. Talán nem vagyok egyedül ha azt mondom, hogy mindenki ilyenkor azt hiszi nincsen rajta kívül más a stadionban csak az énekes meg ő és éppen megpróbálnak egy duetett énekelni. Mindenki megpróbálja a legszebb és legjobb hangján énekelni a szöveget és mindezt a lehető leghangosabban tenni, mintha Martin is meghallaná. Sosem voltam az a típus, aki csak az ugrálós és táncolható számokat élvezte, nekem mindig szükségem volt énekelhető dalokra, Martintól pedig főleg. A dal nélkül nem lenne teljes a koncert és az élmény sem, hogy együtt dalolhattál a kedvenceddel.
A Peace volt a legnagyobb meglepetés a koncerten, *-*-*-*ul jól szólt. Egyszerűen nem hittem el, hogyan lehet egy lassú dallamból ennyire pörgős, ütemes és felemelő előadást kihozni egyetlen dobbal. Amikor Dave a rajongókat énekeltette, szerintem az est egyik meghatározó eleme volt. A rajngók egyszerre, az iszonyatosan szakadó eső ellenére is torkuk szakadtából üvöltötték: peace wiiiill cooome toooo Youuuuuuuu! Visszagondolva, teljesen libabőrös lettem.
A Question of lust gyakoroltam rám a legnagyobb hatást az I feel you-val egyetemben, de maradjunk egyelőre az előbbinél. Olvastam valahol egy kommentet: miért kellett hangszerek nélkül, pusztán zongorán kísérni Martint? Még mindig nem értem a kérdést. Amúgy sem tekinthető egy túlhangszerelt dalnak, de ha csak Mr. Gore énekelné, akkor is az egyik legszebb volna. Én még sosem hallottam ilyen csodálatosan énekelni a közönséget, amit a többi hangszer valószínűleg elnyomott volna. Egyszerűen megható dolog ennyi embert együtt látni és hallgatni, főleg egy ilyen dallam közben. Néha csak becsuktam a szemem, fogtam párom kezét, átöleltem és elképzeltem, hogy egyedül vagyunk. Megfogadtam minden jót a további életemre és áldottam az eget, hogy itt lehettem és mindezt átélhettem. Martin a dal végén a hömpölygő és továbbra is énekelő rajongók meggyőző erejére végre elmosolyogta magát gyermekien, köszöntet mondva a közönségnek (végre kilépett a bús zenész szerepéből).
Az I feel you volt a legjobban várt dal részemről. Nem tudtam megmondani, még most sem tudom miért volt ennyire felejthetetlen. Itt már semmi sem számított, az eső és a bennem lévő gondok sem. Minden elszállt a gitár hallatán. Nem érdekelt, hogy rámragadt a trikóm, nem érdekelt, hogy teljesen eláztam, inkább megköszöntem, hogy esik az eső, mert ettől volt különleges és felemelő az egész dal és az egész koncert. Néha csak felnéztem és figyeltem ahogyan az esőcseppeket megvilágítja a reflektor. Rég áztam el, régen volt, hogy nem számított semmi, újból fiatalabbnak éreztem magam.
A Personal Jesus-t, az Enjoy the silence-t és a Never let me down again-t már egy méterrel a föld felett élveztem. Fantasztikus volt látni, ahogyan együtt ugrál, kalimpál és énekel mindenki Dave helyett. Ekkor már szinte semmit sem hallottam Ő vagy Martin hangjából, csak a tömeg zúgását, aki túlzás nélkül túlénekelte a hangszereket. Felejthetetlen egy életen át!
A Waiting for the night-tal zárult az este. Ezt azt hiszem nem tudom szavakkal leírni és nem is kell. Aki ott volt tudja mi történt, aki nem, annak azonnal pótolni kell, ha van rá lehetősége.
Végül néhány itt-ott olvasott kommentre szeretnék reagálni. Többen írták, hogy ez volt a Depeche Mode legrosszabb koncertje és Dave sem hozta a jól megszokott formáját. Én úgy gondolom, hogy nem feltétlenül igaz amit leírtak. Mindenki másképp éli meg, mindenkinek mást jelent az együttes, de én pont azok táborát erősítem, akiknek felejthetetlen volt a koncert és úgy gondolják, hogy Dave is igazán kitett magáért (szerintem az eddigi legjobb hangján énekelt végig a koncerten). Betegség ide vagy oda, kijött a kifutóra a zuhogó esőben, ami egy rendkívül emberi gesztus volt tőle, hogy nem maradt végig a színpad biztonsága alatt, de ugyanígy Martin is eleget tett eme „kötelességének” és osztozott a közönség esős viszontagságaiban. Nem tudom, hogy akik hátrébb álltak/ültek mit láttak a kivetítőn (úgy értem ha csak az arcokat veszik fel nem látják hova néznek és hogyan gesztikulálnak az együttes tagjai...stb.), de Dave nagyon élvezte a koncertet és többször megköszönte a közönség segítségét is. Nagyon sokszor mosolygott és integetett az első sorra, nem úgy nézett ki, mint aki csak abba szeretné már hagyni és menni a következő állomásra, hogy azon is gyorsan túl legyen.
A dalok listáját is sokan gyenge felhozatalnak titulálták, mert biztosan Mr. Gahan egészségét kímélik. Véleményem szerint már a Tel Aviv-ban lezajlott koncerten, sőt azelőtt jó néhány héttel is tudni lehetett a „setlistet”, amin azóta nem sok változást történt. Egyébként én is az egyetlen negatívumnak érzem az együttes életében, hogy kevésbé mernek hozzányúlni a dalokhoz. Én is szívesen hallgatnék már régi dalokból álló koncertet, de ezért nem szabad megkövezni őket.
A kivetítésekkel sem volt gondom, nagyon profi munka volt Corbijntól megint. Lehet, hogy öregszik és nem erre fókuszál minden erejével jelenleg, de megtette ami tőle elvártunk és remek hangulatot adott a koncertnek. Az külön örömre adott okot, hogy ott sétált mellettünk és fényképezte az együttest. Számomra Ő mindig a negyedik tag marad, ezért is volt ilyen jó a közelében lenni.
Összességében úgy gondolom, hogy a Depeche Mode még mindig Depeche Mode és az is marad az idő végezetéig, annak ellenére, hogy sokan ezt másképp látják. Dave mindig Dave marad, Martin pedig Martin…Andy pedig Fletcher. Én nagyon köszönöm a sok embernek akik mellettem voltak és felejthetetlenné tették az estémet, hogy együtt örültünk, ugráltunk és énekeltünk és köszönöm mindenkinek aki lehetőséget adott arra, hogy átéljem mindezt. Sosem felejtem el a közönség hangját és az érzést sem, ami megváltoztatott egy pillanat alatt.

2008. október: Megveszem életem első Depeche Mode koncertjére a jegyem. Ettől a naptól kezdve minden egyes nappal nő a várakozásom és az izgalmam, hogy vajon mit fogok érezni, mikor meglátom azt az embert élőben, akit a világon a legkiválóbb énekesnek és frontembernek tartok. Telnek-múlnak a napok, hetek, hónapok és én egyre inkább érzem, hogy valami felejthetetlen élmény részese lehetek azon a várva várt napon. Aztán 2009. június 22-én a munkahelyemen hirtelen rámtör egy érzés: "Holnap este eljön a rég várt pillanat!" És remegni kezd a gyomrom. Aznap este már esélyem sincs az alvásra, nyugtalanul forgolódom, nem bírok magammal. Aztán reggel kimászok az ágyból és megpróbálom felfogni a felfoghatatlant: a mai napon csupán néhány méter fog elválasztani azoktól az emberektől, akiknek a zenéjét azóta istenítem, mióta ismerem. A DVD-n ezerszer látott mozdulatok, hangok, fények, érzések mind valósággá válnak néhány óra múlva. Elindultam hát a munkába, de a gondolataim már egészen máshol jártak. Mint minden nap, aznap reggel is az mp3 lejátszómmal mentem, anélkül soha. Helyet foglaltam és ugyanúgy átadtam magam Dave Gahan hangjának, mint minden egyes napon munkába menet. Hogy merre jártam, fogalmam sem volt. Live in Milan: Personal Jesus. Énekel és én ugyanúgy próbálom elképzelni, milyen lesz élőben, mint azóta a pillanat óta, amikor megvásároltam a jegyem június 24.-ére. Valahogy eljutottam a munkahelyemre, mámorosan, teljes izgalomban és zavarodottan, mint aki képtelen felfogni, hogy tényleg részese lehet annak, amiről gyerekkora óta álmodozott. Aztán számolom az órákat, már csak 7 óra, már csak 6, már csak 5...és ahogyan forog előre az óra mutatója, úgy érzem egyre jobban a gyomrom mélyén azt a megfogalmazhatatlan, furcsa érzést. És lejár a munkaidő. Elindulok hazafelé, az mp3 lejátszó hamarabb a fülemen van, mint ahogyan kilépek az ajtón. És az én bálványom énekelni kezd, én pedig olvadok. Hazakeveredek, de előtte a testvéremmel találkozom a megbeszélt helyen, hogy együtt készítsük el a hatalmas lepedőt: Depeche Mode Tour of The Universe felirattal. A készülődés alatt már teljes nyugtalanság van rajtam. Rohangálok a lakásban, kiveszem féltve őrzött jegyem a vitrinből, feketébe öltözöm, fellhúzom a külön erre az alkalomra rendelt DM pólómat, bepakolom a táskámba az előző este nagy gonddal feltöltött elemeket a fényképezőgéppel együtt és az ajtóban állva sürgetem a testvérem, induljunk már! Nem bírok magammal és a lepedőt a hátamra terítve megyek át a városon, jelezve: Igen emberek, a Depeche Mode koncertre megyek! Eljutunk a Thököly útra, innen már csak pár perc séta a Stadion. Ahogyan közeledünk, egyre több feketébe öltözött rajongó jön velünk szembe, érzem, hogy ez az én közegem. Aztán néhány biztonsági intézkedés után elfoglaljuk a helyünket. Tudatában vagyok, hogy még lesz előzenekar és biztosan késnek is a kedvenceim, mégis félpercenként háborgok, hogy jöjjenek már. Aztán csend, sötétség...majd 35 ezer ember felkiabál. Ott, abban a pillanatban végem lett. Ahogyan felsétáltak a színpadra, elöntött a libabőr. Majd elkezdődik a zene, Dave Gahan hangja felcsendül és abban a pillanatban értelmét veszti az ülőjegyem. Felpattanok és onnantól kezdve önkívületi állapotban, a lepedőmet lengetve, ordítva, sikítva, ugrálva, teljes transzban tombolok. Aztán felcsendül egyik nagy kedvencem: Question of Time. Aki ismeri a dalt, pontosan tudja, miért emelem ki. Kimondhatatlan állapotomat csak fokozza a szakadó eső, hátamra terítem a lepedőt, két kezem a magasban, őrült módjára tombolok, az eső egyre jobban szakad, de én ugrálok fáradhatatlanul, talpig vizesen, átázott ruhában, a hajam az arcomra tapad, a ruháim és a lepedő a hátamon teljesen átázva, a csizmám tele vízzel, de tudomást sem veszek az egészről, csak ordítom a dalt a világ legjobb énekesével és 35 ezer rajongóval együtt. Még mindig nem hiszem el, hogy ott vagyok. A dalok jönnek egymás után, majd egyszercsak vége...a mérhetetlen boldogság és a mérhetetlen szomorúság egyszerre önt el. Boldog vagyok, mert részese lehettem annak, amire oly régen vártam. Szomorú vagyok, mert vége. Elmúlt, elindulunk hazafelé átázott ruhánk súlya alatt, fáradtan, kimerülten, még mindig zuhogó esőben. Aztán a szomorúságot felváltja az ismerős érzés: várom a koncertet! Hiszen már a januárira is megvettem a jegyem, ott leszek és megint részese lehetek annak, amit még soha nem éreztem...ismét számolom a napokat és egyre jobban várom azt a bizonyos percet, mikor megpillantom őket a színpadon. Az mp3 lejátszóm még mindig velem van, de a dalokhoz elképzelt kép már egészen másként fest. Felcsendül Dave hangja és nem elképzelem, hogy milyen lehet ott állni és élőben hallani, hanem eszembe jut, hogy milyen volt ott állni és látni, hallani őt. Egészen más értelmet nyernek a dalok, a rajongásom mélyebb és erősebb, mint valaha. A környezetem jól tudja, hogy mit jelent számomra a Depeche Mode, de aki nem ismer, annak általában csak úgy szoktam jellemezni magam: Depeche Mode a vallásom és Dave Gahan az Istenem.

igeeen :) Mi is ott voltunk, és egyáltalán nem bántuk meg, sőt!!! Nekem még az előzenekar is tetszett, szerintem hangulatos volt. Aki esetleg azért nem jött, mert hogy az új albumot sokan lehúzták és hogy a DM már nem a régi az téved. Az új számok igenis nagyon jól szóltak, jó volt az In Chains kezdésnek, a Wrong, a Hole To Feed meg a Come Back is remekül szólt. Akármilyen is a lemez, élőben megcsinálták, de még hogy. A közönség kedvence szerintem a Peace volt, el is énekeltük a refrénjét párszor :) És hát persze az örök slágerek... hatalmas élmény volt ott állni a tömeg közepén, mellettem németek (vagy osztrákok?) előttem pánkok, mögöttem bőrkabátos rokkerek és mégis mindenki teli torokból énekelte az Enjoy The Silence-t, vagy a Personal Jesus-t. Aki azt mondja hogy már rég megöregedtek az másik koncertet nézett! :P Dave mozgása még mindig nagyon megnyerő, én a hangjába sem tudok belekötni, jól hangzott minden dal. Nagyon lelkesek voltak, és mi is. Én is imádtam integetni, tapsollni meg sikítani :) Úgy elfáradt a kezem meg a lábam hogy egy könyvet se tudok ma arrébb rakni. Egyébként a hangulatot az is jól mutatja, hogy a mellettem álló férfi, aki egyébként nem ismerte a dalokat, a koncert végére úgy belejött, hogy a feleségét is a nyakába kapta és úgy éljenzett. Ja és az eső? Nem tudtam ugyan fényképezni, de legalább kimosta a pólómat :D:D énis köszönök mindent!

Ott voltam, és lélekben ott is maradtam. Felejthetetlen élményt nyújtott számomra az együttes.
Amikor beléptem a stadionba, láttam, hogy a magam 16 évével én itt fiatalnak számítok, ám éreztem, hogy lelkes rajongó lévén tudom tartani a tempót az idősebbekkel is éneklés terén. A koncert lenyűgözött: bár esett az eső, engem abszolút nem érdekelt, sőt, szerintem ez még egy külön hangulatot adott az eseménynek. Majdnem minden számot végig énekeltem és tapsoltam, majd jött az est egyik fénypontja: a Never Let Me Down Again című számnál az egész stadion intgetett és hullámzott Dave Gahan vezetésével. Mindenki egy emberként tombolt, kiabált és énekelt a Mode-dal. Az egészben a legszebb a Waiting for the Night című búcsúdal volt: ekkor a stadion több pontjában is fény gyúlt, és mindenki teljes átéltséggel énekelte végig a záróakkordokat. Majd a számnak vége lett, a csapat meghajolt, megköszönték az estét, majd búcsút intettek. Én még ott álltam körülbelül 10-15 percig az eső ellenére, a felejthetetlen élmény bilincsébe zárva. Természetesen januárban is ott leszek!
Köszönöm a Depeche Mode-nak ezt a fenomenális előadást!

Sajnos nem voltam ott a koncerten!
5 hónapos a kislányunk és itthon ( Szombathelyen)kellett maradnom vele, mert még szopikázik éjszaka! A férjem elment nélkülem! Én boldog voltam, hogy Ő ott lehet annak az együttesnek a koncertjén amit már fiatal kora óta szeret! Régóta tervezgette, hogy egyszer elmegy és megnézi élőben is őket! A meglepetés az volt a számomra, hogy a koncert alatt felhívott minket és mi is élvezhettük a nagyszerű előadást! Én sírtam és nevettem is boldogságomban! Teljesen átéreztem, hogy a férjemnek milyen fantasztikus és felejthetetlen élményben van része! Megígérte, hogy januárban elvisz engem is!