A nyulak magyarul hallgathatták a Királynő dalait (avagy: Mercury emlékkoncert a Margitszigeten)
Már csak azzal is közelebb tudták hozni Freddie Mercury lényét, gondolatait, szellemiségét az őt többé, vagy kevésbé ismerő hazai nézőkhöz, hogy számait – Miklós Tibor fordításában - magyarul szólaltatták meg a művészek. (A koncerttel kapcsolatosan korábban említett félelmemet legkevésbé a dalok magyarra fordítására alapoztam. A
Jézus Krisztus Szupersztár honi adaptációja óta Miklós Tibor több száz további bizonyítékot szolgáltatott arra vonatkozóan, hogy kevés nála avatottabb kéz nyúlhatna a
Queen számok verseihez.)
Szellemidézés
Röviden úgy tudnám jellemezni a nehezen kategorizálható produkciót, hogy nem találtam fogást rajta. Minden a helyén volt. A visszafogottan elegáns színpadkép önmagában is ünnepi hangulatot árasztott. Az összesen öt vásznat használó kivetítés funkcionálisan és díszítő elemként is jól működött, az e felületeken feltűnő álló- vagy mozgóképek tökéletes kiegészítőjét jelentették a látványvilágnak.
A színpadon helyet kapott hat zenész a koncert-érzést erősítette (és nem utolsó sorban nagyszerűen kezelte hangszereit a két billentyűs, a dobos, és a három gitáros), a zeneszámokat összekötő, ezúttal prózai intermezzók pedig színházszerűvé tették a szeánszt. Utóbbiak között akadt szórakoztató, volt elgondolkoztató és olyan is, amelyből eleddig hiányzó vonalakat tudtunk megrajzolni a zenész portréjához. A koreográfiára ugyanazt tudom mondani, mint a világításra és a fellépők ruháira („jelmezeire”): arányos voltukat találtam legnagyobb erényüknek. Egyik sem volt „túmaccs”, és sehol sem éreztem, hogy hiányozna egy fodor vagy egy diszkógömb.
A hangzás tökéletes volt. Az első néhány szám még túl hangosnak tűnt, de aztán csak rádöbbentem, hogy a konszolidált, ültetett nézőtér dacára rock-koncerten vagyok. Ezzel a felismeréssel birtokomban aztán már nem is éreztem túlzottnak a hangerőt (vagy egyszerűen csak hozzászoktam).
A médiumok
A koncert összesen 26 dalát 12 énekes tolmácsolásában hallhattuk. Közülük is öten Freddie Mercury szerepében jelentek meg a színen. Az ifjabb Mercury-kat Puskás Peti és a rendkívül tehetséges Ekanem Bálint Emota keltette életre, míg a zenész későbbi életpályáját idéző számokat Serbán Attila, Szomor György és Zentai András interpretálta.
Részben az indokolhatta ezt a népes gárdát egyetlen szerepben, hogy legalább ennyien kellenek ahhoz, hogy Freddie sokszínűségét legalább érintőlegesen érzékeltetni tudják. Másrészt a Queen dalai technikailag is olyannyira nehezek, hogy irracionális lenne egyetlen művésztől elvárni, hogy akár csak másfél-két órán keresztül azokat egyazon magas színvonalon adja elő. (Sokszor érte egyébként Freddie-t is az a vád, hogy koncerteken spórol a hangjával, vagy nem hozza azt a – hihetetlen magas – színvonalat, ami egyébként nyilvánvalóan sajátja. A dohogók nem gondoltak bele, hogy ezeket a számokat egyenként, stúdióban elénekelni is bravúr, tucatjával, egymás után, élőben megszólaltatni viszont szinte képtelenség.)
Természetesen az öt Freddie közül volt, aki jobban és volt, aki kevésbé tetszett. Összességében azonban senki nem okozott csalódást, egyikük sem lógott ki (bántóan) a sorból. Egyiküknek az előadásmód, másikuknak a tisztaság, míg volt akinek a Freddie-éhez leginkább hasonló hangszín, vagy dinamizmus volt az erénye. Mindenesetre így, együtt, öten erősebbek voltak, mint amire számítottam.
A többiek közül leginkább a Tóth lányok, Vera és Gabi voltak rám nagy hatással. Néma áhítattal és visszafogott lélegzettel figyeltem minden pillanatot, amit a színpadon töltöttek. Először hallottam őket élőben énekelni, és egyik ámulatból a másikba estem. Szerintem így volt ezzel Freddie is, aki minden bizonnyal égi páholyából végignézte az előadást és hozzánk hasonlóan alig tudott betelni a lányok hangjával.
Tovább színesítette az előadást a Rock Színház egykori nagy napjait idéző Nagy Anikó és Varga Miklós szerepvállalása csakúgy, mint a Monserrat Caballé-t megszemélyesítő Szóka Júlia, akinek Serbán Attilával énekelt duettje (Barcelona) az est egyik fénypontja volt számomra.
Csak stílusosan
Nagyon tetszett, hogy az előadás végén Miklós Tibor egyenként bemutatta az est folyamán színpadra lépett valamennyi művészt. Ez egy apró, mégis az igényességről, a figyelmességről és az egymás tiszteletéről árulkodó momentum volt, amely látni engedett valamit abból, hogy miért is jöhetett létre egy ilyen, az est névadójához minden szempontból méltó megemlékezés.
Ugyanez elmondható a kiadott műsorfüzetről is, amit ár/érték arányban meglehetősen kedvező paraméterekkel vásárolhatott meg a nagyérdemű. Egyéb, hasonló kiadványokhoz képest mindenképpen gazdag tartalommal bíró füzetecskéről van szó, amely a fellépő és a közreműködő művészek teljes körű felsorolásán felül valamennyi szám szövegét tartalmazza, jó néhány, az előadásról készült képpel kiegészítve.
Show must go on
Őszintén remélem, hogy az eredeti terveknek megfelelően lesz folytatása ennek a két estének és még nagyon sokan élhetik át országszerte sportcsarnokokban és/vagy stadionokban azt a felemelő érzést, ahogy Miklós Tibornak és barátainak hála gyertyát (vagy még inkább örökmécsest) gyújthatunk a múlt század kétségkívül egyik legnagyobb rock zenei alakjának.
Az előadás előtt előbb Serbán Attilával, majd Varga Miklóssal készítetünk interjút. Olvasd el ITT és ITT.
- Balázs András -
[2009.08.23.]
Hírek
