Mága Zoltán: "Életem vágya teljesült, sírtam a meghatódottságtól"
– Érdekes, hogy egy irodában találkozunk. Mi szüksége van Önnek egy irodára?
– Már bővítenem is kell ezt az irodát, hiszen a produkciós cégemnek rengeteg feladata van. Folyamatosan érkeznek a felkérések külföldről és Magyarországról is. Hozzáteszem, asszisztenseim vannak, viszont menedzsmentem nincs. Bár voltak már jelentkezők szép számmal, nem találtam meg azt a személyt, aki sokkal többet tudna nekem segíteni, mint amikor önmagam végzem a munkám. Ha lenne rá megfelelő személy, akkor nagyon boldog lennék, ugyanis levennék a vállamról ezt a terhet és csak a zenével tudnék foglalkozni. Gyakorolhatnék végre 5-8 órát naponta, amit nagyon szeretek.
– Nem éppen egy egyszerű iroda. Adja magát a kérdés: mennyire jellemző a luxus az életére? Számít az Mága Zoltánnál, hogy minek milyen nagy az értéke?
– Abszolút nem. Soha nem nézem, ruhában sem. Ha jól néz ki, ha tetszik, ha jól áll rajtam, akkor megveszem, nem az árát nézem. Ám természetesen, ha nagyon borsos, akkor odafigyelek és meggondolom, hogy ez most megvehetem-e, vagy sem. Nagyon örülök annak – ahogy azt már fentebb is említettem – hogy sok szeretetet kapok. Az utóbbi időben nem is kellett sok ruhát vásárolni magamnak, vannak ugyanis szponzoraim – a legnagyobb divattervezők, márkaszalonok – és ők öltöztetnek. Ha külföldön vagyok, ott is. A környezet, amely körülvesz viszont nagyon fontos számomra. Úgy gondolom, ha az ember nagyon sokat van az irodájában vagy a lakásában, akkor tegyen meg mindent, hogy jól érezze ott magát. Én pedig így érzem jól magam.Gyerekkoromban persze nem voltak ilyen körülményeim, ám a szüleim tisztességre, becsületre neveltek, s nagyon jó, szép körülmények között neveltek fel. Mindig tisztán, becsületesen járattak iskolába, s bár szegények voltunk, a higiéniára soha nem lehetett panasz nálunk!
– Térjünk át a zenére! Miként került a muzsika az életébe?
– Zenész dinasztiából származom. Édesapám, nagyapám, dédnagyapám, üknagyapám, s visszamehetünk egészen 3-400 évet, akkor is találunk muzsikáló Mága családot. Előtte más néven is játszottak már. Nem is tudom, hogy honnan származik ez a név. Édesapámnak az volt a legnagyobb vágya, hogy mindenféleképp hegedűs legyek, ő prímásnak szánt engem. Ám fordult a Sors, s rájöttünk, hogy sajnos Magyarországon egyre gyérebb az érdeklődés az igényes magyar népzenére, cigányzenére. Hála Istennek én még nagyon időben gondoltam arra és határoztam el, hogy egy másik műfajt kell kipróbálnom, más műfajba kell áthelyeznem azt, amit tudok.
– Gyerekként sem tiltakozott sohasem a zene ellen? Különösen amikor gyakorolni kellett… Nem szeretett volna inkább valami mással foglalkozni?
– Nincs az a gyerek, akinek mindig lenne kedve gyakorolni. Itt van a kisfiam… Ám erről majd később… Gyakoroltam. Volt olyan időszak, hogy kötelezettségből, hiszen már kisgyerekkoromban éreztem a feladat súlyát. Amikor 7-8 éves voltam már tudtam, hogy tényleg nagyon nagy szegénységben élünk és édesapámnak a zene mellett, el kell mennie nagyon kemény fizikai munkát végezni. S tette ezt azért, hogy ki tudja fizetni a tandíjamat, a különóráimat. Amikor hazajött a munkából, mindig megkérdezte édesanyámat: „Mennyit gyakorolt a gyerek?”. Kötelező volt 3 órát hegedülnöm kisgyerekkoromban, pedig nagyon szerettem ping-pongozni, focizni, gyerekekkel játszani. Amint végeztem a napi penzummal, jelentettem édesanyámnak és mehettem játszani.
- Volt olyan, hogy lustálkodtam, ám akkor így szólt az apám: „Rendben van fiam, nem kötelező hegedűsnek lenni, majd te is elmehetsz segédmunkásnak, mint bárki más itt a környéken. És akkor jó, szép életed lesz, nem kötelező hegedűsnek lenni. Csak akkor lehet, ha szereted és gyakorolsz.”. S hozzátette még: „Jó, holnaptól nem kell menni órára, akkor máshova is el tudjuk költeni ezt a kis pénzt.” Hála Istennek ezek hatottak, át tudtam érezni a szavai súlyát. Talán nehéz elhinni, hogy egy 7-8 éves gyerek így gondolkozzon, ám én éreztem, hogy a testvéreimtől veszem el azt a kis összeget, tehát meg kell mindent tennem, hogy megháláljam a bizalmat. Öten vagyunk egyébként testvérek. Akkor elhatároztam, hogy igen is komolyan kell vennem, nekem zenésznek kell lennem mindenféleképp. Zenésszé kell válnom ahhoz, hogy kitörjek a szegénységből, hogy segíthessek a szüleimnek, segíthessek a körülettem élőknek és persze, hogy szórakoztassam a nagyérdeműt.
– A szülei is zenészek voltak és nekik szegénységben teltek a napjaik. Önnek azért rendben mennek a dolgai. Mit csinál másképp, amit a szülei nem tettek meg? Miben jobb Ön, hogy sikerült anyagilag is rendben lennie?
– Hozzáteszem, hogy nagyon sok fantasztikusan jó zenész van itt Magyarországon és az élethez egy nagy adag szerencse is kell. És persze áldozatot is kell hozni egy sikeres embernek, önmagához és önmagáért. Nagyon szorgalmasnak kell lenni, kitartónak, odaadónak és vannak olyan helyzetek, amikor le kell küzdeni az elkeseredést. Nekem is voltak ilyenek. Például amikor kollégiumban voltam, gondoltam arra, hogy otthagyom a Rajkó zenekart, mert nem bírom tovább. Ám eszembe jutott a család, s az, hogy ezt nem tehetem meg, hiszen azért vagyok itt, mert van egy küldetésem: nekem zenésszé kell válnom!
– Mi az, ami legjobban foglalkoztatja a fantáziáját zeneileg és munkaügyileg? Nem mellesleg, egyáltalán külön lehet választani a kettőt egymástól?
– Én zenével kötöm össze a munkámat. Zene nélkül nem hiszem, hogy nagyon tudnék létezni. Ne adja Isten, bármi történne velem, s nem tudnék hegedülni, még akkor is mindenféleképp zenei oldalon tevékenykednék. Hangszerelnék, vagy bármi zenével kapcsolatos dolgot tennék, mert az érzés, amit a zene ad, az hihetetlen. Hiszem és vallom, hogy zenével gyógyítani is lehet, de boldogságot varázsolni mindenképpen.
– Zárásként árulja el mire a legbüszkébb?
– A gyermekeimre. Kisfiamra, kislányomra, az egészségükre. Amikor felébrednek és szaladnak hozzám, hogy „Apa!”. Mikor késő este hazaérek, és a kisfiam fent van és azt mondja nekem: „Édesapám!”. Ennél nagyobb és melengetőbb érzés nincs a világon. Amikor rosszul sikerülnek a napjaim, hazamegyek, odajön a kisfiam, az ölembe veszem, megpuszil. Ekkor mindent elfelejtek és másnap új nappal indulok. Engem nem tud senki megbántani. Olyan ember vagyok, hogy ha az utcán bárki rosszul szól nekem, vagy kísérletet tesz arra, hogy megsértsen, akkor sem szólok vissza bántón. Intelligensen bólogatok és mosolygok. Helyén van az életem, ismerem és képezem magam, lehetetlen felidegesíteni.
- Bíró Zsolt - Havassy Anna Katalin -
[2009.12.18.]
Hírek
