Vikidál Gyula: "Nagyon nehéz időszakokat éltünk át a családommal"

Vikidál Gyula zenei pályája 1965-ben indult. Kezdetben tehetséges amatőr zenekarok tagja volt. Majd 1974-ben csatlakozott a gyökeresen átalakuló P. Mobilhoz, ahol már országos ismertségre tett szert, majd következett a Dinamit, a Pandora’s Box, MHV, és nemrég a Mobilmánia. Az István, a király legendás Koppánya, a Nyomorultak felejthetetlen Jean Valjean-ja, és számtalan szerep, mely sikereket hozott a művész számára. Egyik legmeghatározóbb egyénisége a hazai zenei életnek. Sajátos orgánuma, színpadi megjelenése generációkon át tiszteletet váltott ki és vált ki napjainkban is a művészetet szerető emberekből.

- Honnan az indíttatás, hogy a zenei, majd a színészi pályát választottad?
- A zenei pálya, tinédzser korom zenei divatirányzatának próbálkozásából fakad, hiszen a kezdéskor nem tudtam, hogy ilyen sikeres lesz, én csak egy amatőr zenekar énekese akartam lenni. Ám a siker, a fokozatosan erősödő követelmények, az ismertebbé válás végül „felnőtt” énekessé nevelt. A színésszé válás nálam is, mint jó néhány énekes kollégámnál, a rockoperák és musicalek magyarországi megjelenésével kezdődött. 1982-ben léptem először színpadi műben szereplőként a deszkákra, ám ez nem azt jelentette számomra, hogy elhiszem, színész vagyok. Szebbnél szebb művek főszereplőjeként, epizódszereplőjeként szereztem tapasztalatot a színészethez, de ez az a tevékenység, melyet életünk végéig tanulunk.

- Ha visszatekintesz a múltba, melyik időszakra és zenekarodra emlékszel vissza legszívesebben?
- A kezdeti időszak mindig „édesebb gyümölcs” a többinél, hiszen ez jelenti azt, hogy az életem a művészet, az éneklés felé vett irányt. De az is igaz, hogy minden zenekarommal születtek dalok, melyek által több lettem, és tovább tudtam lépni egy sikeresebb útra.

- Mi a véleményed a mai rock formációkról?
- Sajnos kevés időm van a legújabbakat meghallgatnom, de úgy látom, hogy az erős nemzeti érzéssel megáldott, nemzeti hagyományainkra épülő, és azt ápoló csapatok a legjobb úton járnak, hogy népzenei hagyományainkat felhasználva egy új magyar rockzenei irányzat fejlődjön ki.

- Játszol, vagy játszottál valamilyen hangszeren?
- Igen. A hetvenes években végzett zeneiskolai tanulmányaimhoz, fontos volt, hogy legyen itthon valamilyen hangszer, így először egy akusztikus gitárt vásároltam, később részletre egy használt pianínót sikerült beszereznünk. Ezen a pianínón segített a feleségem megtanulni a rockoperák nagy részét, ugyanis Ő kiválóan zongorázik a mai napig is, és persze néha jólesik egy kis klasszikust hallgatni, nyugodtabb napokon.

- Voltak színészi ambícióid, vagy ezt hozta az élet magával?
- Énekesként indultam, soha nem jutott eszembe a színészet. A rockoperák, és a musicalek hazai bemutatkozása, és megtelepedése adott lehetőséget arra, hogy színésszé váljak.

- Pályád során jó néhány musicalben szerepeltél. Mit jelent számodra ez a műfaj?
- Azon kevesek közé tartozom, akik átéltek több, a világ zenei irányzatát meghatározó időszakot, és ez Magyarországra még inkább értendő. A hetvenes évek végén még csak kóstolgattam ezt a műfajt, 82-ben már színpadon álltam, mint szereplő, és 87-ben eldöntöttem, hogy életemet ezen az úton próbálom tovább folytatni. A musical, a 20-21. század modern operai irányzata.

- Siker és csalódás. Mindkettő életünk velejárója. Te hogy viseled ezeket?
- Az első nagy sikereket könnyen vettem, néha oda sem figyeltem, mert közben dolgoztam, vagy épp több szerepet játszottam. Sajnos ebből következik az is, hogy az esetleg előforduló kudarcot is könnyen vettem, és csak akkor kaptam észbe, amikor már késő volt. És ez rettenetesen le tudott taglózni.

- Lehet, hogy közhely, de napjainkban, ha valaki megjelenik a képernyőn már sztárnak kiáltja ki a média. Mi erről a véleményed?
- "A média nagy erő. De mi lesz tíz év múlva?"

- A művészi pálya velejárója az állandó tanulás. Egyáltalán honnan van ennyi energiád, hogy mindenhol megfelelj az elvárásoknak?
- Akkor vagyok boldog, ha van mit tanulni, mert tudom, hogy a két-három hónapos munka, majd meghozza a gyümölcsét. Az elvárásoknak megfelelni nagyon összetett feladat. A szerep, a rendező, a díszlet, a társak, a saját elképzelésed, és még mennyi-mennyi minden, mire kialakul a figura, akit játszanod kell. Évek kellenek, mire annyira rutinos lesz valaki, hogy a próbák alatt sikerül megszülni egy emlékezetes szerepet.

- Ha visszatekintünk életutadra, mindig jeles történelmi személyiségeket jelenítettél meg a színpadon. Mennyire nehéz azonosulni egy-egy ilyen szereppel?
- Minden személyiségnek van saját, egyéni történelme, az őt körülvevő világ, mely alakítja, behelyezi egy kulturális, gazdasági, hiteles történeti időszakba. Ha erről sikerül minél többet megtudnom, az nagy segítséget ad, mert kialakul bennem a személyről egy kép, melyet szeretnék megvalósítani.

- Több díjad, kitüntetésed is van. Beszélnél ezekről az olvasóknak?
- Igen, bár a legutolsó mindig a legszebb, ez a Tiszteletbeli Székely titulus. Vannak szakmai jellegű, és társadalmi elismerések, és mindegyik valamely időszak munkáját dicséri. Viszont egyik sem járt semmilyen pénzjutalommal, mint egyesek gondolnák.

- A család mennyiben tudja segíteni a munkád, hogyan tolerálják, hogy sokat vagy távol?
- Nagyon nehéz időszakokat éltünk át a családommal. A semmiből kellett felépítenünk az életünket 35 évvel ezelőtt. Én még rock-zenész voltam, feleségem a munka mellett szerzett három diplomát, majd azért, hogy nekem segítsen, és a kislányunkat megfelelő módon nevelhesse, feladta főiskolai tanári állását. Ma már kevesebbet utazom, de ha igen, nejem jön velem, és figyeli a sólymokat, és a nyuszikat, de legfőképp az embereket, akikkel találkozom. Örökre pedagógus marad.

- Mit csinálnál másként, ha kapnál még egy lehetőséget az újrakezdésre, továbbra is a művészi pályát választanád?
- Néha vannak pillanatok, amikor irigykedve nézem azokat az embereket, akik a világ valamelyik pontjáról integetnek haza vidáman, kielégült, boldog, gond nélküli arccal. És mi nem voltunk tizenkét éve nyaralni, mert nyáron kellett félretenni (mint a hangyának a mesében) a téli időszakra, amikor sokkal kevesebbet tudtam keresni. És sajnos tudatosul bennem, hogy az én esetemben az ismertség nem azonos az anyagi elismeréssel. És ilyenkor bizony eszembe jut, mit is csináltam eddig, mi értelme volt, van eddigi életemnek, mi értelme volt kiállni másokért, mások helyett a legrosszabb időkben, hogy aztán később a keserű levest velem itassák meg. És mégis…

- Mit vársz a jövőtől?
- Egy igazságosabb Magyarországot, ahol nem a multik érdekei érvényesülnek, ahol nem a alakítják át az emberek tudatát, és azt, hogy pár év múlva emelt fővel nézhessünk egymás szemébe bárhol a világon, hogy én MAGYAR VAGYOK. Hajrá Magyarország!

Olvass tovább: Ez volt egykor a sláger 28. - 1974-ben milliók hallgatták a dalt

- Tamás István -

[2010.06.02.]