˝Csak tudatosan érdemes élni.˝ - Exkluzív interjú Falusi Mariann-nal
Létezik olyan, hogy valakiben egy zen-kert békéje honol, miközben egy szenvedélyes vulkán tör fel újra és újra a mélyből, örömlávával borítva be a környezetét. FALUSI MARIANN a magyar zenei élet sokszínű képviselője, aki számos fórumon bizonyítva, profizmussal és lazasággal átitatva nyerte el mind a szakma, mind a közönség szeretetét. Virtuális séta Peti kutya gazdijával…
— Rendkívül határozott, egyben azonban közvetlen, sziporkázó humorú, nyugodt ember vagy. Honnan fakad ez a ritka egyensúly, ez a kifelé sugárzó harmónia? — Azt hiszem, nem konfliktuskerülő vagyok, hanem valahogy megpróbálom azt tudatosítani, ha valaki valami miatt idegesíteni kezd –akár szándékosan, akár akaratán kívül – az mindenféleképpen azért van, mert ő közvetít valamit, ami az ő félelme, az ő problémája. Amennyiben ez nálam talajra talál, akkor az nyilván az én problémám is; ha pedig nem, akkor nem. Miután sok mindentől el tudom magamat függetleníteni, ezért a saját, belső nyugalmamat meg tudom őrizni. Pontosan azért, mert azt gondolom, hogy csak tudatosan érdemes élni, és az embernek nagyon sokat kell a belső békéjével, saját magával és a mentális dolgaival foglalkoznia, nem feltétlenül csak a külsejével. Ennek köszönhetően vagyok toleráns, bizonyos dolgokkal szemben megengedő, mert nem hiszem, hogy nekem kell belenyúlnom valamibe, ami túl van a határaimon. Ha mindenki csak ennyit csinálna, hogy a saját határait rendben tartaná, akkor szerintem mindannyian ezt a belső békét és harmóniát magunkra tudnánk vonni.
— A hazai közönség számos oldaladról ismerhetett meg: több műfajban otthonosan mozgó énekesként, színészként, műsorvezetőként… Melyik a számodra leginkább kedves pódium? — A legkedvesebb mindig az, amire éppen készülök. Ez egy annyira szenzációs szakma, mivel megadatik, hogy az ember a saját feszültségeit a küzdőtéren adja ki magából, és ezáltal jusson örömökhöz. Éppen ezért minden olyan dolog, aminek neki tudok állni, az mindig feltölt. Az, hogy különböző dolognak állok neki, az szintén egy hatalmas adomány, aminek nagyon örülök. Igazából Sík Olga [1910-2007; a magyar énektanítás kimagasló egyénisége, aki operaénekesek és könnyűzenei előadók seregét nevelte fel – A szerk.] mondta ki a lényeget: „Aki énekel, annak énekelni kell – teljesen mindegy, milyen műfajban, vagy hogyan. Örömöt kell okozni a zenével másoknak és magadnak is.” Ezt vallom, amikor a milliónyi projektembe belekezdek.
Ugyancsak nagy öröme ennek a szakmának, hogy etapokban dolgozunk. Mindig nekikezdünk valaminek, ami nem egy átláthatatlan kulimunka, hanem tól-ig tart: az előkészület, az izgalom, a kreativitás, a megvalósítás, a gyümölcs learatása, illetve utána még van egy olyan fázis is benne, amikor repetícióval képes vagy újra és újra kipróbálni önmagadat. Ez egy Isten áldotta dolog, és ezen belül, hogy most éppen operát, könnyűzenét vagy népdalokat énekelek, az teljesen mindegy. Az egészben a munkafolyamat az öröm. Egyébként – hála Istennek – megengedhetem magamnak, hogy az önálló estjeimen abszolút eklektikusan működjek, ott Kodálytól, Bachon, Händelen, Sosztakovicson, a Nirvana-számon keresztül, Ganxsta Zolee rapjéig minden benne van, csak meg kell találni azt a mondanivalót, ami köré lehet tekerni.
További képekért kattints!
— Az 1983-as Ki mit tud?-on dzsesszkategóriájában nyertél. Nemrég pedig az októberi Star Jam Session vendégeként nyűgözted le a közönséget, miközben a XX. század meghatározó zenei irányzatát méltató, állandó műsorod fut az Orfeumban. Mit jelent számodra a dzsessz? Tudatosan is népszerűsíted a műfajt? — Egy pillanatig sem állok neki dalokat gyűjteni, azt hallgatni, mit énekelnék szívesen. A dzsesszből, ami nekem fontos, az a szabadság. Ráadásul iszonyatosan változik az ember zenei ízlése, ahogy megy előre a korban. Amikor gyerekkoromban meghallgattam A kékszakállú herceg várát, nehéz volt; most, ha meghallgatom, az egész egy népdal, ami bennünk van, benne van a genetikánkban. A dzsessz nem a mi genetikánk: egy kicsit kiütötte az emberből a Kodály-módszer, ami az Isten áldása, mert megtanítja a fogékony gyerekeket arra, hogyan nyúljanak a zenéhez, ugyanakkor az Isten átka, mivel lefogja a kezüket, és pontosan azt a szabadságot szorítja keretek közé, amit aztán a dzsesszben feloldhatnak. Nálam a dzsessz nem egy tudatos valami, hanem egyfajta hangvétel és egyfajta zenei szabadság, amire nehezen jutok el. A klasszikus zenében nagyon fontos a pontosság; a popban van egyfajta ritmizálás, amitől nem nagyon tér el az ember; és akkor vannak ilyen szabad pillanatok, amikor lépek egyet finoman a semmibe. Ezt jelenti nekem a dzsessz.
— Legújabb produkciód, a Párhuzamos életrajzok ötlete hogyan fogant meg? — A tavalyi Nyári Zsidó Fesztiválra felkértek, hogy csináljak egy estet a Nagy Zsinagógában. Mindenféleképpen olyan zeneszerzőkre gondoltam, akik érintettek, tehát zsidó művészek, és ezért Gershwin és Bernstein jutottak rögtön az eszembe, akik fantasztikus zenéket alkottak, amelyeket jó énekelni. Aztán nekiláttunk – Fáy Miklóssal, aki általában a műsoraim szerkesztője – párhuzamokat, ellentéteket keresni az ő életükben. A produkció nagy sikert aratott, ezért a fesztivál az idén ismét felkért. Leonard Cohen nagyon tudatos, a világfájdalomról énekel, arról, milyen jó újra és újra végigélni, milyen szörnyű élni. Mellé kerestünk valaki olyat, aki teljesen másképp közelítette meg a zenét, aki egyáltalán nem értett a zenéhez, mégis döbbenetes életművet alkotott: ő Irving Berlin. A kettejük életrajzát próbáltuk meg valamilyen szinten összehozni. Mivel hála Istennek ez is jól sikerült, megvan már a jövő évi felkérés, ami által ez egy hagyományteremtő sorozattá vált.
Egy másik önálló estemet Marton Kati Kilenc magyar című könyvéből, Amerikára szabottan készítettem, amelyet New Yorkban adtam elő négyszer, majd itthon is ment egy párszor különböző fesztiválokon. Ez egy, a könyv alapján, emberek életútjához kötődő, szabad asszociációs zeneválogatás, ami azért érdekes, mert elmondja a történetüket, hogyan mentek országról országra; ebbe pedig belefér a soknyelvűség (magyar, német, francia, angol zenék). Bízom benne, hogy hamarosan Budapesten is tudom játszani.
Ezen felbuzdulva volt még egy önálló estem, Az én kis 20. századom, amibe aztán tényleg minden belefér. Az is egy szabad asszociációs válogatás, hiszen a 10-es, 20-as, 30-as, 40-es évekből mindig egy-egy magyar és egy vele párhuzamos, külföldi szám, illetve az ahhoz kapcsolódó érdekességek – akár a háború sajátosságai, akár, hogy mikor találták fel a keresztrejtvényt – jelennek meg.
— Ezt meddig lehet fokozni? — Természetesen vannak tartalékok, mert újabb és újabb tervek mindig születnek. Most például április 28-ára van egy felkérésem egy nagy szólókoncertre a Művészetek Palotájában, ahol Dallá vált versek – verssé vált dalok a koncepció. Ez azt jelenti, hogy az első részben mindenképpen nagyon finom, szép, megzenésített versek lesznek, a műsor második felében pedig olyan dalok várhatóak, amelyek szövegei már szinte versértékűvé váltak. Ebben Presser Gábor lesz a partnerem.
Csatlakozz, ha szereted a zenét.
— A Csillag születikben részt vettél a feltörekvő tehetségek iránymutatásában. Mi alapján fog meg egy művészpalánta? — Ez nagyon érdekes dolog, főleg most, hogy a januárban induló Megasztár zsűrijében is helyet kaptam. A Csillag születik és az X-Faktor egy teljesen más megmutatkozás. Itt nem feltörekvő nemzedékről és iránymutatásról van szó; ezek kőkeményen show-műsorok. A Megasztárból azért fel tudunk sorolni egy pár embert, akik a szakmában maradtak és fennmaradtak. Azt hiszem, a másik két műsorból erre nem lesz példa.
Mivel a betelefonálók hatalmas bevételeket generálnak, mindenféleképpen érzelmileg oda kell állni az emberek mögé, amit egy hihetetlen háttéripar meg is tesz; azaz előbb tudom, hogy valaki anyukájának eltört a lába, mint hogy hallottam volna egy hangot is énekelni. Tehát ez teljesen más módon esik latba. Lehet ezt okosan csinálni, mint Fáy, aki megpróbált szakmailag közelíteni; lehet szívvel csinálni, mint Nagy Feró, ami nekem nagyon szimpatikus. Egyetlen egyet nem szabad: hazudni. A nézőknek pedig el kellene hinni, hogy nem kell elhinni. Ez egy generált valami, ami mindig álhelyzetek elé állítja az embereket.
Az, hogy ezek a gyerekek belekerülnek egy fantasztikus gépezetbe, ahol csodálatos háttér, csodálatos lámpák, csodálatos ruhák és minden alájuk van adva, lekaraokéznak egy pár dalt –nem a saját daluk, nem a saját döntésük, nem a saját fazonjuk, mivel éppen az a lényeg, hogy adásról adásra újabb és újabb oldalukat mutassák meg. Ez egy iszonyatos lutri, egy borzasztóan nagy játék, de játék. Azt senki ne higgye el, hogy attól, mert valaki ott egyszer jól elénekel egy számot, ő tehetséges, vagy valamire viszi! A tehetségnek nagyon sok megnyilatkozási formája van, többek között, hogy valaki miként választ, hogyan dönt, miképp adja el magát, azaz hogyan lesz képes arra, hogy a közönség nyomását, szeretetét, utálatát, egyáltalán magát a közönséget elbírja.
— A magyar könnyűzenei élet egyik meghatározó színe a Pa-Dö-Dő (1988 óta). Szerinted mi a tartós népszerűségetek záloga? — Szerintem mindenféleképpen az őszinteség, az, hogy úgy csináltuk, amilyenek vagyunk. Nem akartunk breakelni, rappelni, amikor éppen az kellett, ugyanilyen ruhákban járunk, ugyanígy nézünk ki, és ugyanolyan „hülyék” vagyunk. Természetesen; ahogy nekünk jól esik.
Mi egy team vagyunk. A Pa-Dö-Dő nemcsak mi ketten vagyunk Györgyivel, hanem körülöttünk az x táncos lány, a zenekar stb. Együtt csinálunk dolgokat, és szeretjük egymást. Ez mostanra már átsúlyozódott, egy olyan életérzés, egy szabadság, amit szeretünk.
Akkor, amikor megjelentünk, ez valóban a reveláció erejével hatott: nem volt színes haj, nem volt ilyen szabadosság. Mindig az volt a cél, a szándék, hogy ezzel a külsővel próbáljunk meg ugyanolyan profi módon táncolni, ugrálni, mint amit a kislányok megcsinálnak, plusz még énekelünk, jókedvűek vagyunk, és letojjuk az egész világot.
Aztán utána, amikor Györgyi megbetegedett, lett egy olyasfajta üzenete is, hogy fogadják el a beteg embert a színpadon. Készítettünk egy gyereklemezt, hogy csinálhassunk egy interaktív koncertet, ahol a gyerekek feljönnek a színpadra, megfogják a tolószéket, hogy ne féljenek attól, ha sérült embert, mankót vagy tolószéket látnak. Az integráció pontosan ezeket a célokat szolgálja egyébként is. A gyerek meg találkozzon a hétköznapok mellett egy olyan helyzetben is ezzel, ahol nem várná, például a színpadon. Akkor feljönnek, tologatják Györgyit, az ölébe ülnek, majdnem kiborítják… Szóval nagyon jó.
— Pa-Dö-Dő kifulladásig? — Igen, mert ezek vagyunk mi. Ez nem valami, amit kitaláltunk, hogy ilyenek leszünk, hanem így esik jól.
— Kié lett a Szabó János? Azaz hogyan állsz a boldogsággal? Hol tartasz a teljesség felé vezető utadon? — Szerintem a teljességet senki nem éri el. Az életnek mindig maradnak kihasználatlan szegmensei. A teljességet olyan szinten lehet elérni, ha ezzel megbékélsz, ha nem úgy sorolod fel, hogy egyik oldalon a veszteségeid, a másik oldalon a nyereségeid, hanem mindez egyben, ez az egész, ez vagy te. Nem véletlenek a döntéseid, csak tudnod kell, hogy az, ami azokat befolyásolja, egy görcs, egy félelem, vagy egyszerűen ez vagy te. Ha pedig vállalod, hogy ez vagy te, az maga a teljesség.A boldogság egy pillanatnyi fogalom. Mindig utána jössz rá, hogy de boldog voltál akkor. Ma reggel is hullottak le a levelek, és nem annak örültem, hogy itt a szél, elviszi a leveleket, a szálló port a városból, hanem jaj, de jó, így legalább lehet látni, ahogy hullanak a levelek. Csodaszép dolgok történnek mindennap, és ezek a boldog pillanatok, amikor ennek tudsz örülni; nem annak, hogy hullanak a levelek, hanem hogy annak tudsz örülni, hogy ennek örülsz.
Hírek
alkottak, amelyeket jó énekelni. Aztán nekiláttunk – Fáy Miklóssal, aki általában a műsoraim szerkesztője – párhuzamokat, ellentéteket keresni az ő életükben. A produkció nagy sikert aratott, ezért a fesztivál az idén ismét felkért. Leonard Cohen nagyon tudatos, a világfájdalomról énekel, arról, milyen jó újra és újra végigélni, milyen szörnyű élni. Mellé kerestünk valaki olyat, aki teljesen másképp közelítette meg a zenét, aki egyáltalán nem értett a zenéhez, mégis döbbenetes életművet alkotott: ő Irving Berlin. A kettejük életrajzát próbáltuk meg valamilyen szinten összehozni. Mivel hála Istennek ez is jól sikerült, megvan már a jövő évi felkérés, ami által ez egy hagyományteremtő sorozattá vált.
