Kamarás Máté: Fontos az összetartás

Musicalszínész, aki több országban is megfordult már; festőművész, akinek nemrégiben kiállítása nyílt; idén januártól pedig jószolgálati nagykövet, akinek egyik feladata, hogy népszerűsítse a magyar kultúrát. Jelenleg ingázik Japán, Ausztria és Magyarország között. Holnap például a bécsújhelyi városi színházban lép fel egy gálaműsoron, mely a Made in Japan rendezvénysorozat egyik kiemelt eseménye. Kamarás Mátéval beszélgettem.

- Első nagy váltásod 20 éves korodban történt, amikor Bécsbe költöztél. Nehéz döntés volt elhagyni az eddigi megszokott környezetet?
- Nem igazán számított nehéz döntésnek. Nagyon nem kellett gondolkoznom, hiszen benne lenni többek között Roman Polanski új világpremierjében Bécsben a bécsi színházban egy hatalmas lehetőség volt. A Színművészeti musical szakán ugyan egy évet halasztanom kellett, mert úgy volt, hogy egy év múlva visszajövök, de megérte teljesen, hiszen ilyen fiatalon fantasztikus előrelépésre tehettem szert.

- Jött az Elisabeth című darab, és a Halál szerepe, ami tulajdonképpen a kapcsot alakította ki Japán és közted.
- Mondhatjuk, igen. Igazából a bécsi Elisabeth tizedik jubileumi évének a castjára volt a válogatás; elmondhatom, hogy első kelet-európaiként főszerepet játszhattam a bécsi színházban, mégpedig Maya Hakvoorttal, akit már az előző szériákban is sokat láthatott a közönség Elisabethként. Ennek a castnak aztán akkora sikere lett, hogy a kreatív team (Szilveszter Lévai, Michael Kunze és a bécsi színház tagjai) úgy döntöttek, fel akarják ezzel a casttal venni az előadást, s kiadni DVD-n.  Ez a világon az egyetlen létező DVD felvétel egyébként az Elisabeth musicalről. Japánban is hatalmas rajongóközönsége van a darabnak; látták ők is ezt a felvételt, s akkora sikert aratott, hogy meghívták a castot 2007-ben Tokioba és Osakaba. Így indult el tulajdonképpen az ottani karrierem.

- 2011-ben kaptad meg az első japán szereped, ami egyben főszerep is volt, mégpedig Frank Wildhorn Mitsuko-jában. Hogyan érkezett ez a felkérés?
- Ez annak volt köszönhető, hogy az Elisabeth japán rendezője engem még 2004-ben Bécsben látott, s találkoztunk is. Utána utaztunk ki ugye 2007-ben  a japán casttal, és volt egy nagyon kis rész, amit meg kellett tanulnom nekem és a Rudolfot játszó osztrák színésznek japánul. Az előadás után az ottani japán ismerősöm megemlítette, hogy milyen jó a kiejtésem, mivel a külföldiek nagy részét nem lehet érteni, mit mondanak.  Egy kicsit úgy kell ezt elképzelni, mint amikor egy külföldi igyekszik megtanulni a „Tavaszi szél vizet áraszt” című dalt.

Emellett látták rajtam, hogy nagyon szeretek itt lenni, szeretem a kultúrát, ezért 2011-ben az Elisabeth rendezője, aki a Mitsukot is rendezte, felajánlotta nekem ezt a szerepet. Úgy gondolta, hogy én meg tudom csinálni ezt a szerepet, s felvette a kérdést, hogy elvállalom-e ezt a kihívást. Én pedig erre vágytam, így természetesen igent mondtam.
Meg kell azonban említenem, hogy ez pont a cunami idejét követő időszakban történt; az indulásom Európából erre a produkcióra 2011. március 14-én lett volna, s 11-én volt a cunami. Két hétig nem is tudtam kirepülni  Tokióba, mert nem volt járat. Majd  végül március végére kijutottam. Akkor még mindig rengett a föld, sugárzásveszély is volt - ilyen körülmények között próbáltam a Mitsukot, ami még drámaibbá tette az egészet.

Szereted a musicalaket? Csatlakozz!

- Január 31-e óta jószolgálati nagykövetként is tevékenykedsz. Milyen feladataid vannak?
- A V4-ek és Japán 2014-et Japán kulturális évévé tették. Minden ország választott egy jószolgálati nagykövetet, s ezek után volt egy első nagy koncert Tokióban. Ezen én is részt vettem fellépőként, hiszen minden ország ezen rendezvény keretén belül mutatta be a saját nagykövetét. Ez főleg klasszikus zenei  produkció volt, és igazán színessé tette, hogy Magyarországból, Lengyelországból, Csehországból, Szlovákiából érkeztek a fellépő művészek.

A feladat első körben tulajdonképpen abból áll, hogy az ember a koncertfelkéréseknek eleget tesz, s igyekszik a saját országának a kultúráját népszerűsíteni a világban, legyen szó az én esetemben japán, vagy osztrák fellépésről például.

- Mennyire felelősségteljes ez a „munka”?
- Ha Magyarországot képviseli az ember, akkor ennek az országnak az imidzsével azonosítják őt, és fordítva, hiszen magát az országot kell prezentálni; ez minden szempontból egy felelősségteljes feladat. Megtisztelve érzem magam, hogy Magyarország engem választott, tekintve, hogy én nem számítok nagy magyar sztárnak, mert otthon én nagyon sokat nem játszottam. Talán a legfontosabb itthoni szerepem a Halál volt az Operett Színházban.

Az, hogy rám esett a választás, az nagy részben köszönhető a Japán magyar nagykövetségen dolgozó embereknek, hiszen ők hívták fel a Külügyminisztérium figyelmét rám, hogy én itt dolgozom, s teljes mértékben megfelelő lennék erre a feladatra. Őszintén hálás vagyok nekik, hogy megtiszteltek ezzel a bizalommal.
Ami még a feladatokat illeti, most is például Kanasawaban volt egy nagyszabású klasszikus rendezvénysorozat, aminek keretében engem is meghívtak, és például felkértek egy új feladatra, hogy énekeljek magyar gyökerű dalokat a The Gipsy Trioval, akikkel ezen kívül egy musicalkoncertet is adtunk. Nagyon érdekes egyébként, hogy ezen a poszton keresztül alapvetően én most klasszikus koncerteken tudtam fellépni, ami egy hatalmas élmény, hiszen olyan zenészkollégákat ismerhettem meg, akikkel eddig nem volt alkalmam együtt dolgozni.

- Mint jószolgálati nagykövet, milyen célt tűztél ki, amit mindenképp szeretnél elérni?
- A rendezvény sorozat egyik fő értelme szerintem, hogy a V4-es országok próbálnak Japánnal művész vonalon még szorosabb viszonyt kialakítani; nekem az egyik feladatom a szigetországban a magyar kultúra közvetítése, de emellett a V4-es országokban is hasonló tevékenységet kell ellátnom. A négy ország művészei igyekeznek kialakítani az együttzenélésen keresztül a közösségi együttérzést, hiszen tudjuk, hogy az Európai Unióban nagyon sokszor probléma az, hogy néha az országok nehezen együttműködni. Ezzel szemben a japánok között egy nagyon erős összetartozási érzés munkálkodik, ami már sok nehézségen átsegítette őket. Az ember ezt itthon és külföldön is próbálja promótálni. A vízióm az, hogy nemzeti hovatartozás nélkül  a globális világban tudatosul, hogy egy hajóban evezünk, s rájövünk arra, hogy azzal jutunk előrébb, ha nem gáncsoskodunk, hanem egymást segítjük. Van erre a japánoknak egy nagyon jó mondása: „Isoni ganbaro”, azaz „Együtt győzünk”. S remélem, ez meg is tud majd valósulni.

Rosta N. Napsugár

[2014.06.27.]