Lovasi 50 - Az első 50 év legjobb dalai. Tömör két óra örömnosztalgia a Sportarénában.
„Csak hang legyen és fény” – ez az alap egy jó koncerten. És szombaton az Arénában mindkettő tökéletesen adott volt. És még ennél sokkal több is.
Lovasi András idén nyáron betöltött 50. születésnapja alkalmából készült összegzésre, vagy csupán egy áttekintésre, hogy mi mindent alkotott eddig, mit “tett le az asztalra”. Egy fél évszázados fennállást már valóban illő ilyen formán megünnepelni, jóleső lehet nem csak a rajongóknak, de az alkotónak – és társainak – is számba venni eddigi kincseit. És vitathatatlan, hogy a Lovasi kincstár egyedülálló a maga nemében, korszakalkotó és utánozhatatlan – bár sokan próbálkoztak az utánzásával. Amit “Bandi a hegyről” létrehozott a magyar zenében, az nehezen megismételhető és még nehezebben lenne pótolható, ha nem lenne. De szerencsére van.
És szerencsére ezen a nagyszerű koncerten újra élvezhettük az élőben, ilyen formában már régen elhangzott dalokat – természetesen a nyáron a Fishing On Orfűn elhangzott első Lovasi 50. koncertet leszámítva. Ahogy a beharangozóban is olvashattuk, „az ország egyik legemblematikusabb frontembere, az 1987-ben alakult Kispál és a Borz együttes énekese, basszusgitárosa és dalszerzője, valamint a 2005-ben alakult Kiscsillag zenekar gitárosa, énekes-zeneszerzője” adott tehát ezúttal Budapesten, másodszorra is teljes életművét átölelő koncertet olyan vendégek között, mint Kispál András, Dióssy Ákos, a Kiscsillag legénysége és Lovasi 30 éves pályájának minden fontos alkotótársa. Én a dobos-felhozatalt hiányoltam, jó lett volna látni-hallani őket is, picit megérzékelve a különbségeket így egy estés műsoron átívelve. Nade majd talán legközelebb.
Az Arénához mért és ahhoz méltó volt minden fényjáték, a vetítések, és természetesen a hangerő és -minőség végig az egész show alatt. Volt Ösztönélet. Mentek az Autók a tenger felé... Kiscsillagra váltva András átadta “Hibátlan” Marcinak a basszusgitárt, a The sound of silence betétben az éneket Likó Marcellnek, a Vad fruttik énekesének és mindenesének.
A Rezervátumban megjelent a Varga Ferenc vonós trió, és jó ideig el sem hagyták a színpadot, igazi mulatság-hangulatot teremtve. Mert kétségtelen: Lovasi András imád mulatni – bár lehet, hogy pályát, de minimum évtizedeket tévesztett ezzel a hóbortjával. Így – idén már legalább másodszor – igazán megadhatta a módját, hogy megünnepelje élete 50, zenei munkásságának 30 évét. A mulatság aztán egy valódi kocsmában kapott helyet – amit egy kocsmadíszlet tett hitelesebbé és otthonosabbá (amennyiben egy kocsma esetében ilyesmiről beszélhetünk… márpedig néha beszélhetünk). Így a Csillag vagy fecske már a három “kocsmazenész” megformálásában hangzott el – és igazán hangulatos volt. Innen következett a “nótázó” blokk, ami remek új ízt kölcsönzött a régi jól ismert daloknak.
Az Egy az egybe szerintem hihetetlenül jól állt Líviusznak (Quimby) – aki szakasztott egy kocsmatöltelékként nemcsak a figurát hozta kiválóan, de ezt a dalt is (már-már jobban állt neki, mint Lovi mesternek). Nálam mindent vitt – egyébként is egyik kedvenc Kispál-számom – a Szívrablás (alias hülye voltál) szintén nótaformában, és az Presszó rock is igencsak ízesre sikerült így. A mulatozás keretében csárdást is járhattunk – illetve csak a szerencsés küzdőtéri nézők – Farkas Misi (Budapest Bár) csodás cimbalom-játékára, a Ha az életben című klasszikus Kispál-nótára.
Lovasi szokásos téblábolása, hangosan gondolkodós-káromkodós kommentárjai szintén otthonos érzetet nyújthattak a rajongó tömegnek. Ahogy az olykor kicsit hamiskás gitár, a néhol kicsit zavaros felvezető szöveg is – de Lovasi a miénk és így szeretjük. És épp ezért volt különösen megható tőle – és valóban nagy fejlődés -, hogy a koncert elején kifejezte háláját és megfogalmazta azt is, hogy most igazán értékelni fogja a pillanatot, és igyekszik ezeket a jelentőségteljes, értékes perceket a maguk valójában megélni. Aztán a szünetben kicsit fellendülhetett az aréna-büfék forgalma, majd rendületlenül dübörgött tovább a Lovas(i)-(nemlimbó)de hintó. Örökre szívünkbe zárhattuk Bérczesi Robit a Hiperkarmából a Tökéletes helyettesben, és a fagott nevű csodálatos fúvóshangszert is (ami nekem különösképpen szívem csücske, mivel vagy egy évtizedig fújtam én is kitartóan) - mivel a különleges hangszer gyönyörű kíséretet biztosított egy másik Hiperkarma-számhoz (Üres). Hasonlóképpen csodás volt az, ahogyan Bérczesi Robi odáig Tudta a történetet vagy amikor Kiss Tibit harmónikaszóval kísérték. Jó volt ezeket a számokat kicsit mások ajkáról is hallani, új élettel teltek meg.
Kis múltidézésként aztán Lovasi gyerekszobája is megjelent jelképesen a színpadon, és egy kis életút-ábrázolást is láthattunk-hallhattunk a zenéken keresztül. Ilyen volt például a 9. évére emlékező Bükfürdői emlék. Aztán Németh Juci obligát és örökös női tag is megjelent a színen és elzúzta bongyor hajzuhatagban a Légyszívest, a Hol van a boldogságot és természetesen a De szeretnéket. Aztán a Barlangban dobolok, majd a Meneküljetek (Lovi egy kedvenc – számomra hiperkarmikus – nótája) után a Kockacukor juttatta el a tömegeket az extázisig.
Természetesen a végén TÉNYLEG mindenki összeállt egy képpé – bár a manapság már szinte kihagyhatatlan közönség-szelfizés hálistennek elmaradt (látszik, hogy Lovi tudja, hogy hol a határ). Majd ráadásként a Húsrágó hídverő és a Bálnák ki a partra zárta a bulit.
Azok, akik eddig csak az Arénánál kisebb koncert-helyszíneken láthatták Andrást fellépni, ezen az estén meggyőződhettek róla (jobb később, mint soha), hogy ahogyan kisebb-nagyobb, úgy óriási közönség előtt is “működik” Lovi. Még azt is jóérzéssel nézzük el neki, hogy ha épp nem fog hangszert, vagy nem zenél, akkor láthatóan nem érzi túl kényelmesen magát a színpadon és nem mindig tud összefüggően beszélni - viszont a zenéi által szerethetővé válik, azokkal megnyeri a tömeget, hiszen olyant ad nekik, amilyent soha senki más. Csak Lovasi András.
Zsenilia
[2017.11.24.]