A Nibelung Gyűrűje: harmadik este Az Istenek alkonya 

Január 14.-én, szombaton, véget ért "A Nibelung Gyűrűje" az Operaházban. Az Istenek alkonyával csodálatos wagneri élményt fogadhattak be a nézők, de először a sorozat folyamán, itt, az utolsó estén találkoztunk aránytalanul nagy minőségi különbségekkel az egyéni tolmácsolásokban.

A négy zenedráma színpadra állítása közül talán e záró darabról lehet elmondani, hogy a leghűbb módon adja vissza a wagneri szellemet. Mindezen hűség elmondható az előző rendezésekről is (talán az előjáték, a Rajna kincse egyes helyeinek kivételével), ám a legnagyobb kiforrottságról és tökéletességről véleményem szerint az Istenek alkonya esetében szólhatunk teljes mértékben. És mindezt természetesen a librettó egyes utasításainak szinte lehetetlen megvalósítása mellett. A legszemléletesebb példa a zárójelenet lehet, ahol Wagner szerint a máglya felgyullad, a Rajna kiárad, a gyűrűt megragadni kívánó Hagent a Rajna leányai lerántják a mélybe, majd Flosshilde bukik fel, kezében a gyűrűvel. Ezeket az eseményeket a helyszín mögötti háttér fényviszonyaiban érzékeltük, miután előbb Brünhilde, majd utána Hagen „Vissza a gyűrűt!” felkiáltással távozott, Wagner zseniális vezérmotívum technikája által pedig a zenéből egyértelműen érzékelhetőek voltak a külső események: az átok motívuma félbeszakadt, helyette a vízijáték és a rajnai sellők motívumai szólaltak meg. A tetralógia befejezéseként zöld fény áradt a színpadra s felhangzott a gyönyörű megváltás motívum. (Rendező: Nagy Viktor)

A díszletek szempontjából minden színpadkép világa harmonikusan alkalmazkodott a zenei atmoszférához. A Nornák a leeresztett áttetsző függöny mögött énekelték balladisztikus, rendkívül egyenletesen megszerkesztett, a Ringen belül szinte zárt számnak minősülő jelenetüket. A Brünhilde sziklája mögött megbújó udvar fenséges fényben ragyogott: Grane, a fehér paripa teljes valójában legelészett, s az operairodalom egyik, ha nem a legfelemelőbb szerelmi kettősének áradó muzsikája megtalálta a színpadon az ideális helyet. Kiemelendő még a gibichungok trónterme, valamint a sellők jelenetének és Siegfried meggyilkolásának helyszíne, a finom füsttel érzékeltetett gőzölgő vizű folyó partja az erdőben. (Díszlet: Csikós Attila)

Hasonló dicséretet érdemelnek a jelmezek, főként a gibichungoké: Gunther és Gutrune színe a vörös, ahogyan a családba beházasodó Siegfried menyegzői palástja is a második felvonásban. A hős kosztümje, az egyszerű, drapp színű öltözet egyébként átmentődik a Siegfriedből. A gibichung testvérek figurája nagyon autentikus, egyszerű koronájuk mesterien kidolgozott s Gutrune tipikusan korabeli hajviseletét hosszú, fonott copfjával külön érdemes megjegyezni. (Jelmez: Vágó Nelly)

Rátérve az alakításokra, kezdjük a kisebb szereplőktől a főszereplőkig haladva a bemutatást. Az előjátékot s a harmadik felvonást egyaránt egy háromtagú női csoport nyitja: a Nornák (Kovács Annamária, Balatoni Éva, Fekete Veronika) és a rajnai sellők (Ardó Mária, Somogyi Eszter, Sánta Jolán). Egymástól elválaszthatatlan karakterek, így elengedhetetlen az összhang. Ez a Nornák komor jelenetében kézzelfoghatóbb volt. A sellők siránkozása, könyörgése, majd jóslata három jobban elkülöníthető egységgé tagolja az időközben Siegfrieddel bővült jelenetet, így több színt képviselnek a Rajna lányai. Mindenesetre a Rajna kincsének sellő együttese, Ardó Máriával, Gémes Katalinnal és Gál Erikával meggyőzőbben hatott.
A második felvonás kezdetén, az alvó Hagennek megjelenik atyja, Alberich. A Siegfriedben Vándort éneklő Gurbán János sokat javított az előző estén kevésbé meggyőző teljesítményéhez képest. Hangja a megfelelő erővel szólt, játékának szélsőségesen teátrális volta inkább a Rajna kincse Alberich figuráját idézte, mint a Siegfriedét.
Waltraute szerepében a Bayreuthi Ünnepi Játékokon a Festspielhausban is nagy sikereket szerző (Ortrud és Vénusz) Németh Judit volt halható. Minden színpadon töltött perce tökéletes és professzionális. Éneklése világszínvonalú, ahogy az operaszínpadon való jelenléte is. Az este egyik legkiemelkedőbb alakítása fűződik nevéhez.

A két gibichung, Gunther és Gutrune közül, utóbbit, Markovics Erikát klasszikus és tökéletes Gutruneként jellemezném. Figurájának naivitása és nőiessége magas fokon került színre személyében, gyönyörű hangjának varázsa betöltötte a színháztermet. A fivérét alakító, a fellépést betegen is vállaló Ötvös Csabának kijár minden tisztelet. Évek óta megszokott Guntherjét kiválóan formálta meg.
Elérkeztünk a közönség soraiban mértéktelen ovációt kiváltó Hagenhez, Berczelly Istvánhoz. A gonosz törpe-sarj szólamának minden rejtelme a birtokában van. Hideg, számító, születése óta romlott lényét maradéktalanul tükrözte, első felvonásbeli monológját alátámasztotta mindaz, amit láttunk és hallottunk! Különleges pillanat volt a második felvonásbeli riadó, amivel Hagen, ez a nagy manipulátor az, aki behívja a Ringben első ízben megjelenő kórust. Elementáris erővel szóltak kiáltásai, majd a felvonás végén a legsötétebb hangnemben a Guntherrel és Brünhildével énekelt Siegfried haláláról döntő hármas. A Hagenben rejtőző sötét színskála minden árnyalata bemutatásra került Berczelly tolmácsolásában.
Pelle Erzsébet (Brünhilde) volt a szereposztás leggyengébb pontja. Hallható volt, hogy ez a szólam bizonyos helyeken meghaladja adottságait. Ám hibáinak felrovásához csak korunk nagy Brünhildéinek lehet hitele. Elég megállapítani annyit, hogy a tetralógiát befejező ún. áldozási jelenet kissé méltatlan befejezésnek tűnhetett az estéken keresztül élvezett színvonalhoz képest.
Molnár Andrásról (Siegfried) minden jó elhangzott már a Walkür és a Siegfried kapcsán, s az utolsó estén ez csak fokozódott. Az előjátéki duett (főként a „Heil dir, Brünhilde…” mámoros kiáltással) s a haldokolva énekelt Brünhildéhez szóló búcsú egy minden tekintetben Wagner szellemében fogant, értékes alakítást fogott közre.

A legnagyobb lehetőségeket a négy mű közül talán az Istenek alkonya tartogatja a karmesterek számára is. Ebben a zenedrámában találhatóak a méltán népszerű zenekari közjátékok: Siegfried rajnai útja és a romantika gyászzenéjének is tekintett Siegfried halála utáni gyászinduló. A zenekar csodálatosan szólt Kovács János nagyszerű karmester vezényletével, betetőzve ezzel az egész tetralógia alatti sikerét.

Az 1998 óta kompletten játszott Nibelung Tetralógia éveken át volt kivételes gyémántja az Operaház repertoárjának, műsorról való levételével mindenképpen szegényebbek lennénk. Ha mégis így alakulna, a jövőre nézve még sok újabb Ringet kívánjunk az Operaház színpadára.

Don Luis de Vargas

[2006.01.24.]