Mindenki táncolt szombaton a Szigeten

Az ember gyorsan felejt, egy év bőven elegendő volt arra, hogy törlődjön a memóriából a „szép cipőben nem megyünk a Szigetre” parancssor, de csütörtökre rendeződött a helyzet. Az alapvetően kerti munka céljára beszerzett, mintegy 500 forint értékű, Rong Guang márkájú (Van-e, ki e nevet nem ismeri?) tornacipőben bátran mehetek a koncertnép sűrűjébe.

Sikerült rögtön az elején lemaradnom a Józanészek ötórai teájáról a Bahia színpadon. Persze ezt nem kéne elárulnom, és akkor bátran leírhatnám, hogy a szombathelyi csapat elsöprő sikerű, teltházas koncertet adott, és 2006-ban ők játszanak a nagyszínpadon közvetlenül a Red Hot Chili Peppers előtt vagy helyett.
 
De a nagyszínpadon éppen a Mando Diao lépett fel, akiktől a programfüzet szerint fergeteges bulit várhattunk, ez azonban elmaradt, a svéd fiúk hűvös skandináv mértéktartással adták elő a leginkább valamiféle brit gitárpopra emlékeztető zenéjüket. Üde színfoltot csak a már a Wailers-nél is látott, tálalószekrényre emlékeztető Hammond-orgona jelentett. Három számig bírtam.
 
Egy barátom szerint azért kell megnézni a Depressziót, mert a zenekar a Tankcsapda örökségének letéteményese. Előttem az utódom. A debreceni zenekar zsúfolásig töltötte a HammerWorld sátrat. Telt ház, telt hangzás. Ugyan Ákos nincs itt, a „Mindenki táncol!” felszólítást komolyan veszi a közönség, a fekete hollónép átszellemülten emelgeti bakancsait. Úgy tűnik lassan sikerül túllépni a nagy előd árnyékán.
 
A Tankcsapda egy baleset miatt tavaly nem lépett fel, idén viszont már semmi sem mentett minket meg. Egy rekedt hang, egy a múlt századból itt rekedt zenekar, a punk-rock megszokott akkordjai. Az együttes cipésze talán már sohasem fog új kaptafát venni. A lemezekről ismert és még általam is szeretett vokáloknak nyoma sincs, Lukács mester egyedül küzd meg a dalokkal. A publikum mégis beveszi, mindenki táncol.
 
A Világzenei Nagyszínpadon közben ellentmondást nem tűrően belekezd a Besh o droM. Csurom Balkán, egy óra megállás nélküli virtuozitás.
 
Ez itt a Korn helye, azonban a valószínűleg legtöbb napijegyest vonzó koncertet evéssel és ivással töltöttük, rá kellett ugyanis készülni a késő esti Csonka Bandi koncertre. Lassan már ding-dong kalapálni kezd a szívem, de amikor odaérünk a színpadhoz, döbbenten kiáltok fel: Állj meg kislány, ez a Soltész Rezső!
 
A szombat a legerősebb nap. Ha zenei szempontból nem is, de embertömegben mindenképp. A legjobb megoldás az, ha a csúcsidő néhány órájára az ember leállítja anyagcsere-folyamatait, mert csak a legtürelmesebbek jutnak ételhez, és a legerőszakosabbak nyernek bebocsátást a Toi Toi bódék belsejébe. Annyian voltunk, hogy bárki lépett fel, biztos sikerre számíthatott, minden színpadhoz jutott néhány száz ember.
 
A tömeg hajnalra sem apadt sokat, a sok száz hangfal előtt izzadt testek. Mindenki táncol. 
  
Salak

[2005.08.14.]