Az év interjúja! "Ne kérjen elnézést!": őszinte beszélgetés Szécsi Pál nővérével a legendáról

Harmincnégy éve nincs közöttünk Szécsi Pál, minden idők legsikeresebb magyar könnyűzenei előadója. Nővérével, Szécsi Katalinnal beszélgettünk a Legendáról, készülő könyvekről, boldogságról, szerelemről, Domján Editről és a mai napig kristálytiszta emlékekről. Őszintén.

- Éppen könyvet ír. Szécsi Pálról?
- Nem. Ez egy teljesen más hangulatú, nyersebb dolog. Kiszakadt belőlem, megírtam. De már tervezem a következőt, amely valóban Szécsiről fog szólni. Nem egyedül róla, hanem Szécsi Pálról és Domján Editről. A minap hallottam a rádióban egy felvételt, amelyről még én sem tudtam, hogy létezik. Szécsi duettet énekelt rajta Domjánnal. Akkor éreztem, tudtam, hogy meg kell írnom a szerelmük történetét. De előtte meg kell várnom, hogy a mostani könyv leülepedjen bennem. Az ő történetük lírai, tiszta. Egyszerűen át kell mosnom a gondolataimat ahhoz, hogy belekezdjek. Nyugalomra lesz szükségem, csendre, az emlékekre...

- Egyesek azt mondják, egymásért haltak meg, mások szerint a haláluknak nincs köze egymáshoz
.
- Dehogy nincs. Csak nem direkt módon. Az ő kapcsolatuk a tisztaságra, a másik hihetetlen tiszteletére épült. Nézze, hallottam már Edit életében is többször, azóta is, hogy csak negyvenéves koráig akar élni. Meggyőződésem, ha együtt maradnak Palival, meg sem fordul a fejében az öngyilkosság. Egyikőjüknek sem. Megmenthették volna egymást. Igazi, boldog szerelem volt.

- Miért ért véget?
- Nem a szerelem ért véget, hanem a kapcsolatuk. Pali hihetetlenül befolyásolható ember volt. Nagyon sokszor kapott gúnyos megjegyzéseket a korkülönbség miatt. Egy idő után már hajlott arra, hogy bedőljön ezeknek a provokációknak. Uszították Edit ellen úgynevezett „barátok”, akiknek a nevét eddig sem mondtam ki, de ezután sem fogom. Nem akarom, hogy a szerelmük tisztaságát akár a legcsekélyebb mértékben is bármi bemocskolja. Néha úgy érezte, menekülnie kell a kapcsolatból. Pedig Editben megtalált mindent, amit egy nőben keresett.

- Mit keresett ő egy nőben?
- Azt, hogy tisztelni tudja. Hogy fel tudjon rá nézni. Hogy neki kelljen felnőni hozzá. Mindketten ilyenek voltunk, nem odacsapódni akartunk valakihez, valakikhez, hanem felnőni
arra a szintre. Palika nagy álma volt a család, a gyerek. Folyamatosan kereste a nőiességet, a 
puhaságot, a lágyságot. Persze az ő rohanó tempója mellett csak futó nőügyekre futotta. Edit más volt. A mai napig egymás mellett áll a két fénykép a szobámban. Ha a temetőbe megyek, soha nem felejtem el Domján sírját is felkeresni.

 - Szakításuk után Domján Edit írt Önnek egy levelet, nem magyarázatképpen, inkább a segítségét kéri. Ebben a levélben szerepel a következő idézet: „Nézd, azért írok Neked, mert én többet az életben már nem segíthetek Neki. De lehetetlenség nézni, hogy egy ember elpusztul.”
- 
Igen. És én nem vettem észre, nem fogtam fel, hogy már nem csak Paliról van szó, hogy nem csak egyetlen embert kellett volna megmenteni a kapcsolatukban, hanem mindkettőjüket. Még egyszer mondom, a szerelmük soha nem ért véget, csak a kapcsolatuk.


 - Ahogy beszélt az imént Szécsi Pálról és a nőkről, önkéntelenül eszembe jutott, hogy egyfajta idealizált anyaképet keresett magának.


 - Persze. Mindketten azt kerestünk. Gondoljon bele, kicsi gyerekek voltunk, amikor itthagyott bennünket és disszidált. Mi valóságos ikont csináltunk belőle, fetisizáltuk anyánkat. Pedig nem is láttuk, nem is találkozhattunk vele. Édesanyám öt éve halt meg. A mai napig érzem az illatát, s még a tudat is fáj, hogy nem gondolhatok rá úgy, mint életében gondoltam.

- Érzéseikben ezek szerint inkább a szeretet dominált, nem pedig a düh, amiért otthagyta Önöket?


- A szeretet, a hiányérzet. Annyira szerettem volna, hogy egyszer nagyon-nagyon büszke legyen a fiára, aki az ország kedvence lett.

- Szécsi Pál 1967-ben robbant be a köztudatba a Táncdalfesztiválon a „Csak egy tánc volt” című dallal. Az egész karrierje mindössze hét évig tartott. 1974-ben már nem élt. Mégis úgy tűnik, mintha ebbe a hét évbe harmincat zsúfolt volna bele.
- 
Rengeteget dolgozott. A hét év alatt több mint százötven számot énekelt, rengeteg szöveget írtak neki. És ő soha, de soha nem utasított vissza dalszöveget. Maximalista volt. Órákat, napokat tudott töprengeni egy-egy zenei megoldáson, dalrészleten. Addig csiszolta, amíg tökéletes nem lett. Van egy jellemző történet: amikor az „Adagio” felvételét készítették, már hosszú órák óta bent volt a csapat a stúdióban.

Beszélgetés a következő oldalon folytatódik

[2009.01.01.]