Álomfejtő hétvégék Szegeden képekben - worldmusical világpremier a Szabadtéri Játékokon

Egyre nehezebb dolga van a Budapesti Operettszínház alkotógárdájának, amikor arról próbálnak „brénsztormingolni” (a kötözködőknek és az angol szakosoknak: brainstorming-olni), mi legyen a következő darab, amit a Szegedi Szabadtéri Játékokkal együttműködésben kívánnak színpadra állítani.

Ha a korábbi évekből mást nem is citálok ide, mint a musical sikerek közül a Rómeó és Júlia és a Rudolf szegedi vendégszereplését - amelyek közül az előbbi egy DVD képkockáin az utóbbi a világpremier védjeggyel ellátva maradt meg az örökkévalóságnak - akkor is belátható, hogy az ötletek komoly rohamára volt szükség az újabb elsöprő siker reményének életben tartásához.

Egy új mű(faj) születése

Ambivalens érzelmeim voltak azzal kapcsolatban, hogy a R&J után ismét egy Shakespeare mű került boncasztalra, majd onnan egyenesen a plasztikai sebészetre, hogy minden eddigitől eltérő külcsínt kapjon. A nagyműtétet dirigáló Kerényi MG professzor ezúttal nem kisebb szaktekintélyeket kért fel segédkezni a beavatkozás elvégzésében, mint Szakcsi Lakatos Bélát és Müller Péter Sziámit. Nem ez volt az első műfajteremtő próbálkozás a Nagymező utcában, hiszen két évvel ezelőtt itt született meg a világ első klezmer musicalje, a Jávori Ferenc (Fegya) nevével fémjelzett Menyasszonytánc.

Talán ennek a próbálkozásnak a fergeteges sikerén is felbuzdulva most az első gondolat-foszlányokban roma-musical megalkotásának terve jelent meg a szerzők elméjében. A „zenei felelős” Szakcsi Lakatos Béla később továbbvitte ezt a gondolatot és meg sem állt a világmusicalig. Igaz, a műfaj ilyetén meghatározása - nem véletlen - már a szavak emberétől, Müller Pétertől származott.

Szakcsi Lakatos Béla korábbi „crossover” kísérletezései a klezmer-jazz és roma-jazz műfajában egyfajta előjátékként is felfoghatóak e mű megalkotásához. Ugyanakkor be kell lássam, mindezen információk birtokában sem volt halvány elképzelésem se arról, mit is fogok hallani július utolsó hétvégéjén a Dóm téren.

Úton Szeged felé az az érzés kerített hatalmába, hogy az égiek sem egyértelműen fogadják kegyeikbe a kétezerháromszáz-valahanyadik kísérletet arra, hogy valamely alkotóközösség megfejtse a Szentivánéji álom titkát.

Miután belegondoltam, hogy csak operából tucat feletti a Shakespeare-i tündérjáték feldolgozásainak száma, hajlamos voltam összefüggést látni az útitársamul szegődött, százötven kilométeren át szakadatlanul zuhogó, özönvízszerű eső és az mennybéli direktori páholy nézőinek tárgybéli túlcsordulása között.

Miután gyakorlatilag megbarátkoztam a gondolattal, hogy a mintegy 136000 korábbi példát követve ismét úgy fogom álomra hajtani a fejem, hogy nem tudom, mi is az a worldmusical, megtörtént az első csoda. Néhány kilométerrel Szeged előtt kibontakoztunk a komor felhők öleléséből és magunk mögött hagytuk az országos esőt.


Mi szűrődött át a realitáson?

Hosszasan ecsetelhetném mindazon kisebb és nagyobb csodákat, amelyeket még ez az este tartogatott számomra a Dóm tér nézőterén. De badarság lenne részletesen beszámolni egy helyenként groteszk sokszor szürreális álomról. Sokan sokféleképpen megfogalmazták már és én is megéltem számtalan módon színpadi és filmes feldolgozásokkal való találkozásomkor, hogy ezt a darabot leginkább nem érteni, hanem érezni kell.

Az álomport szemünkbe hintő művészek számára talán épp ez jelenti a legnagyobb kihívást. Hiszen ezen az estén több ezernyi teljesen különböző szubjektumra kellene jórészt emocionális hatást gyakorolniuk és magukkal ragadni őket ebbe az álomvilágba.

És ezen a ponton kezdtem megérteni, mi is az a worldmusical. Azon felül, hogy a különböző síkok, dimenziók vagy ha tetszik világok találkoznak a színpadon a történetben, ugyanez tükröződik a kosztümökben, díszletekben, a mozgásvilágban és persze mindenek felett a zenében. A világzene számomra azt jelentette, hogy e műnek nincs faja és nincs hona.

Népzene, rock, dzsessz, pop, opera, operett, klasszikus zene egyaránt kisejlik az álomból, amelynek sokszínűségéről és gazdagságáról török, indiai, román, cigány, spanyol és persze magyar motívumok gondoskodnak. Persze annak megítélése, hogy a sokszínűség mikor és milyen mélységben sérti meg a giccs határát erősen szubjektív kérdés. Az én szendergésemet édesebbé, mégsem negédessé tette.

Nem volt bennem olyan várakozás, hogy az új feldolgozás világmegváltó gondolatokkal tölti meg az egyébként sem ilyen célzattal (sokkal inkább egy főúri esküvő násznépének szórakoztatására) íródott művet. Persze azért a „mindenki szerelmes valakibe” tézis, mint ezen előadás egyik mottója még így is távol maradt az ingerküszöbömtől.

Ettől eltekintve a dalszövegek sziámisan ötletesek (és helyenként ugyancsak sziámisan groteszkek, ami a darab hangulatára, arculatára való tekintettel sokkal inkább előny, mint hátrány). De amit az előadás igazi erényeként említhetek az az, hogy hagyott önfeledten szórakozni. Pontosítok. Ez leginkább a színészek erénye volt. A legtöbben fürödtek a szerepükben. Egyrészt azért, mert kiélhették máskor keretek közé szorított játékosságukat.

Másrészt, mert a Shakespeare-i gyökerekre hajazóan a jelenkor alkotói is a hozott anyagra formálták a darabot. Azaz ahogy egykoron Vili direkte a Globe társulatára szabta darabját, úgy most Kerényiék is már az alkotás fázisában pontosan tudták, hogy a társulat mely tagjainak a szájába adják az egyes szavakat, dalokat. Ez a testre szabás tökéletesen meg is látszott az előadáson. Mindenki a helyén volt. Nem lehetett persze mindenki ugyanolyan készenléti állapotban.

Ebből a szempontból leginkább Puck volt az, akin még a legtöbb csiszolnivalót éreztem. Az Ő karakteréből, kulcs pozíciójából még sokkal többet ki lehet hozni, mint ahogy az a legelső előadáson sikerült. De ez sem reménytelen, ha az egyébként is maximalista direktor úr nem hagyja majd annyiban a dolgot és atyai szeretettel tovább lökdösi manóját a megkezdett úton. Földes Tamás Vackora elbűvölően szórakoztató volt, Németh Attilát utoljára a Hair-ben láttam így ÉLNI a színpadon, Peller Anna fürdött a szerepében, csakúgy mint Csengeri Otília és Bereczki Zoltán.

A Janza-Szabó P. „duó” növelte esélyét arra, hogy az öregek otthonában már ne csak az Elisabeth és a Halál kettősével tapsolják vissza őket. Dolhai Attila és Vágó Betti sem jön már zavarba, ha meg kell csókolniuk egymást a színpadon, hisz lassan végigszerelmeskedték a teljes musicaltörténelmet, de ezúttal az Ő kapcsolatuk is egy kicsit más dimenzióban játszódik. Szerintem ebben közös az örömünk.

Végtelen Macskajaj

Kíváncsian várom, mit tudnak mindabból a látványvilágból bementeni a kőszínház falai közé, ami a Dóm téri előadás karakterét döntően meghatározta. A merjünk nagyot álmodni szlogent az alkotók minden szempontból magukévá tették és ez (mindig) elég ütős a szegedi környezetben.

A Nagymező utcai színpadon viszont reményeim szerint az egyéni alakítások, a megformált karakterek fognak még jobban érvényesülni (és az igen ötletes testfestések). Abban reménykedem, hogy másként lesz majd ugyanilyen kedves és szórakoztató az álmodozásunk.

Összességében azt mondhatom, nem volt katartikus élményben részem, és a megvilágosodáshoz sem jutottam közelebb e három óra kapcsán. Helyenként úgy éreztem, hogy egy Végtelen történetbe oltott Macskajaj-t látok a színpadon. Mégis. Sikerült nevetőizmaimat restségükből nem egyszer felébresztenem, elismerően csettintenem egynémely versecske után (melyeket érdemes lenne akár többször is visszaolvasni, mert úgy érzem, volna még bennük felfedeznivaló), és egy-egy ritmus hallatán beindult a boogie a lábamban.

És ezek együttesen elegendőek voltak ahhoz, hogy a Virág cukrászda teraszán egy kávéval kezemben (pontosítok ismét: bécsi melange volt) felébredvén szeretettel gondoljak vissza az álmomra.

Szentivánéji álom főpróba képekben, Szeged 2008

- Balázs András -

[2008.08.01.]