| Képgalériák |
| • |
István, a király 2008 Szeged |
|
|
Mondd, mennyit ér...? István a király? - a Társulat Szegeden fotóval
Negyed századdal a budapesti (konkrétabban: városligeti) bemutatóját követően az István, a király című rockopera visszatért Szeged városába, ahol anno, a királydombi premiert követően színpadi pályafutását elkezdte.
Ismervén a Szabadtéri Játékok népszerűségét, vélhetően a közszolgálati TV tehetségkutató show-műsora sem kellett volna ahhoz, hogy a Játékok keretében a Dóm téren bemutatandó darabra minden jegy elkeljen. Az viszont talán már a műsorfolyam következménye, hogy a várakozás oly felfokozott volt, hogy az eredetileg tervezett 3 előadás mellé további kettőt kellett beiktatni a szervezőknek. Környezetem két nagy táborra oszlott. Az egyik társaság, Varga Miklóson, Viktor Mátén, Nagy Ferón, Vikidál Gyulán, Deák Bill Gyulán, Kovács Ottilián és Sebestyén Mártán (és ezzel még a saját kedvenceimet sem teljes körűen idéztem fel az előadásból) felcseperedvén szentségtörésnek tartotta az új szereplőkkel történő reprodukciót. A másik csoport viszont rajongással követte nyomon a Megasztár-klón adásait, szurkolt kedvenceinek és hosszasan vitatkozott családban, munkahelyen vagy éppen a sarki kocsmában, hogy ki lenne az ideális Koppány vagy a tökéletes Sarolt. Magam valahol középen helyezkedtem el, jóllehet egyáltalában nem a semleges szektorban. Ragadtam én is néhányszor egy-egy fél órára a képernyő előtt az ifjú tehetségek kibontakozását figyelvén, ugyanakkor erősen szkeptikus voltam annak megítélésében, hogy a jubileum megünneplésének ez a leginkább méltó és szerencsés módja. Ez utóbbi érzéseimet csak fokozták a bemutatót megelőző fájdalmasan magyaros közjátékok (elég, ha csak a Varga Miklós körüli „történésekre” gondolunk).
Da pacem Domine
Úgy foglaltam helyet a Dóm téren, hogy nem láttam a Társulat majd két hónappal korábbi debütálását az Arénában. De élt bennem a remény, hogy június 18 óta további fejlődési, érési folyamaton ment át a produkció, és az azt előadó fiatalok. Nagyon igyekeztem úgy nézni a darabot, hogy teljesen függetlenítem azt korábbi (egyébiránt teljességgel meghatározó) István-élményeimtől.
Nem akartam a legnagyobb hibát, az összehasonlítást elkövetni. Elhatároztam, hogy tiszta lappal indul az előadás és valamennyi szereplő. Azt is próbáltam szem előtt tartani, hogy itt a színpadi szereplés, és pláne a színjátszás szempontjából jórészt teljesen amatőr fiatalok állnak a világot jelentő deszkákra. Mindezen megfontolásokkal együtt, a várakozások erős visszaszorítása ellenére sem tudtam kibékülni azzal, amit kaptam. Éppen az volt a legnagyobb gyengesége az estének, hogy úgy éreztem, nem igazán kaptam tőle semmit.
Rejtélyek a színpadon
Már Beethoven István királyának nyitánya alatt (a teljességgel szemben igényesek kedvéért: op. 117) elkezdtem kicsit fészkelődni a székemen. Az előjáték ugyanis 1973-at idézte számomra. Nem mintha kevésbé rajongtam volna Norman Jewison filmjéért és a Webber-Rice kettős Jézus életét feldolgozó rockoperájáért, de az eredetiség hiánya jelentősen redukálta számomra a prológus élvezeti értékét.
A zavaromat később tovább fokozta néhány érthetetlen momentum. Volt olyan jelenet, amely egész egyszerűen oly távol volt tőlem, hogy még napokkal később sem tudtam megfejteni. De olyan kisebb momentumokat sem, mint amikor István a színpad elején, középen áll és imígyen énekel a közönség felé fordulva: „Ím, hát itt fekszik előttem jó atyám…”
Miközben Géza jelképes koporsója mintegy 10 méterrel a háta mögött helyezkedik el. De ugyanez volt a „koreográfia” azokban az esetekben is, amikor István imádkozott (nem egy dalban szólítja meg az Urat). Nekem sokkal jobban esett volna, ha e jelenetekben például egy keresztre fókuszál a tekintete (vagy akár a Dómra, ha már ilyen szakrális színhelyen volt szerencséjük előadni a darabot). De még az is jobb lett volna, vagy ha az égre emelte volna azt a helyett, hogy a közönséget fürkészte.
E mellett történt olyan rejtélyes gyilkosság is az előadás során, aminek még egy bicska-nyitogatóan idegesítő stílusú ballonkabátos nyomozó sem tudná megfejteni az indítékát. Gondolok itt arra, hogy a Sarolt haragja elől menekülő regősök egyikét vajh miért döfte le a lány(J)kérőbe érkező Laborc? Just for fun? Nem kevésbé volt zavarba ejtő, amikor láttam lesétálni a kivégzése helyszínéül szolgáló dombról a lefejezett Koppányt. Ezt is meg lehetett volna oldani ötletesebben.
És sorolhatnám azokat az apróságokat, amik látszólagos jelentéktelenségük dacára meghatározóak tudnak lenni abból a szempontból, hogy egy előadás mennyire hatol be az ember szívébe. Ráadásul az említett stílustalanságoknak vajmi kevés köze volt ahhoz, hogy a darabot amatőr szereplőkkel állították színpadra. bold;">Szállj magadba, Vajk… és légy szerény!
Utóbbi tényt elfogadtam, és tudtam a helyén kezelni. Még akkor is, ha kevesek teljesítménye tudta igazán megdobogtatni a szívem. Feltétel nélkül ilyen volt viszont Fejes Szandra és Tóth Attila. Ők szívük minden dobbanásával pont azt az (ősi) erőt és dinamizmust varázsolták a színpadra, amitől ez a rockopera többet jelent sokunknak egy szimpla jól sikerült daljátéknál. Közel volt a produkciójukhoz Varga Lajos is, de Ő Laborc szerepében nem tudott annyira magával ragadni, mint mondjuk, amikor Nero bőrébe bújva égette fel Rómát a szereposztó adások egyikén.
Erő volt benne most is, de kevésbé volt természetes, mint a táltos-asszony (akinek esetében legfeljebb a léte hitelessége kérdőjelezhető meg, de e kérdésben még állást foglalni sem vagyok illetékes, nemhogy dönteni), vagy Torda. Az Istvánt alakító Feke Pál az egyik legnagyobb csalódás volt számomra. Nem volt kérdés számomra, hogy hanggal meg tudja oldani a feladatot. Arról pedig nem Ő tehetett, hogy mongol kánnak volt sminkelve. Sokkal inkább arról, hogy nem éreztem benne kellő alázatot a szereppel kapcsolatosan.
És sajnos a színészi képesség vagy a mesterségbeli tudás hiányát Ő nem tudta ősi ösztönökkel pótolni. A női szereplők között is volt, akinek a hangját nagyon szívesen hallgattam volna kocsikázás közben a CD lejátszóból és boldogan énekeltem volna velük „áriáikat”, de a színpadon szinte észrevehetetlenek maradtak számomra.
Zárójelben
Néhány héttel később értettem, pontosabb éreztem meg azt, miért is nem szerettem meg ezt az előadást. Ekkor ugyanis volt szerencsém megtekinteni egy egészen más Istvánt. Egyet, a számtalan előadások közül, amelyet „sufniszínházakban” színjátszó körök vagy agilis baráti társaságok, közösségek állítanak színpadra évről évre önnön és szűkebb pátriárkájuk örömére és szórakoztatására.
Lelkes pilisszentkereszti fiatalok első pillanatra talán őrültnek tűnő ötletéből született meg tavaly az az István előadás, amely a környék lakosságát szinte egy emberként maga mögé állítva került bemutatásra 2007-ben, és amit idén augusztus 24-én, a Dunakanyar Nyári Játékok keretében ismételten megcsodálhatott a közönség a Pilisszentkereszti Klastromkertben felállított színpadon.
Ez esetben végképp amatőr alkotógárdáról beszélhettünk: az orvosi egyetemet frissen végzett rendezőtől (akit nem mellesleg Sarolt szerepében láthattunk a darabban, és aki nem lógott volna ki a Társulatból sem), a tanári diplomával rendelkező Rékán át (aki szintén legfeljebb pozitív értelemben tűnt volna ki a Dóm téren) a PR szakemberen át a szobafestőig vagy éppen a kozmetikusig. A legtöbbjüknek – már csak a kiválasztás szűkebb lehetőségeinek okán is – persze távolról sem volt olyan jó hangja, mint a televíziós tehetségkutatás nyerteseinek.
Viszont e hiányosságot hihetetlen lelkesedéssel és éppen a korábban említett alázattal és a darab, valamint a közösség iránti szeretetükkel bőven pótolták. Csakúgy, mint a díszlet szinte teljes hiányát és a puritán világításból adódó megint csak szolid lehetőségeket. Jóllehet, össze sem lehet hasonlítani ennek a produkciónak a költségvetését vagy akár technikai lehetőségeit a Szegeden látott előadáséval, mégis sokkal szerethetőbb és lelkesítőbb volt, mint amaz.
És legkevésbé azért, mert ha már deklaráltan amatőr előadást lát az ember, akkor jobban veszi ki magát, ha önként dönti el, hogy az 500, az 1000 vagy a 2000 Forintos támogató jegyet veszi meg, mint ha minden szempontból professzionális előadásnak dukáló áron váltja meg helyét a nézőtéren. E hosszabb zárójel bezárását követően és visszatérvén a Társulat általam Szegeden látott előadásához, véleményemet két jelzőben tudom zanzásítani: bűntelen, de gyenge. Szeretném hinni, hogy a Társulat ifjú tagjai jövőre, amikor visszatérnek a Dóm térre ezzel az előadással, oda tudják majd idézni azt a csodát (sőt, talán még fokozni is tudják vitathatatlan, de még távolról sem beérett vagy kiaknázott tehetségük segítségével), ami még további negyedszáz évekig benne foglaltatik e műben, és amit idén csak a pilisszentkereszti István, a király előadáson éltem meg.
István, a király 2008 Szeged - képekben
Olvass tovább: Társulat: Eddig nem valósul meg az álma a botrányos finálé Emeséjének
Balázs András - [2008.08.30.]
Megosztom:
|
Hírek
