SZIN 2009: Sose tapasztalt tömeg, és zajcsökkentés

A 2003-ban újjáindított Szegedi Ifjúsági Napok (SZIN) idén is költségvetési támogatások nélkül jött létre, és minden nehézség ellenére elképesztő sikerrel ért véget. A szervezőknek ugyan meg kellett küzdenie a szegedi politikai elit támadásaival - amit lakossági bejelentésekre alapoztak -, de végül minden akadályt sikerült átlépniük, és még magasabb szintre emelniük a Tisza-parti rendezvényt.

A nyitóestén jutott szóhoz a hazai metálzenei élet színe-java. A nagyszínpadon olyan bandák léptek színre, mint a Road, a Subscribe, a Depresszió, vagy a minden hazai fesztiválról elmaradhatatlan Tankcsapda. A hömpölygő tömeg ekkor még váratott magára, de aki jelen volt, nem csalódhatott. A veretes névsor – minden színpadon kitettek magukért a szervezők – kielégítette az igényeket, és jó alapul szolgált a további, a szerdainál talán kevésbé acélos (a zene keménységére értve) napra.

A zenei előadások hosszának kiválasztása nem mindig sikerült megfelelően, ékes példája ennek a nagyszínpad első csütörtöki fellépője, a már ötlemezes Jurij zenekar, melynek frontembere többször is hangsúlyozta, hogy „ennyi idő alatt az összes számunkat el tudjuk játszani”, ami talán majdnem össze is jött, csak hát kevés lélekszámú nézősereget vonzott, és hamar unalomba fulladt.

Az őket követő Heaven Street Seven egy és negyedórát kapott, ami alatt a tőle megszokott módon felverette a port a rajongóival. Hazánk egyik legélvezhetőbb koncertzenekara viszont nem tudta kihasználni a nagyszínpad adta hangzási paramétereket, és itt nem csak az alacsony hangszintről, hanem az olykor igazi kásává változó, nehezen kibogozható zenei egyvelegről is beszélünk.

Az előbb említett két zenekarnál kevesebb időt kapott a 30Y és a Kispál is a Borz (na erre adjon nekem valaki elfogadható magyarázatot…). Ám a két jó bevált és még annál is jobban kedvelt formátum továbbfűzte a HS7 és a Jurij által megkezdett „hangulatfonalat”, és igencsak oktató jellegű előadást rittyentett a „main stage-re”. A záróakkord az ausztrál, lágy hangú énekesnő, Gabriella Cilmi volt, aki ugyan még szemtelenül fiatal (még át se lépte a nagykorúság határát), de máris olyan slágerekkel tűnt fel, mint a Sweet about me.

Az ausszi hölggyel egyidőben lépett „SZIN-re” az orosz tagokból álló osztrák Russkaja, amely már számtalan alkalommal mutatta be, milyen is az igazi orosz „folk-virtus”. A héttagú skazenekar követi a balkán és természetesen az orosz világzenei hagyományokat, és ezúttal se maradt adós a jó hangulattal, alaposan átmozgatta a második számú szabad színpad előtt felhőtlenül tomboló, és addigra már jócskán „elázott” közönséget.

Kicsit lépjünk vissza az időben, és tegyünk említést a szintén ebben a sátorban előadó Belgára, amelynek egyik hangulatfelelőse egytől egyig leültette a nagyérdeműt, akik úgy ücsörögtek csendben, mint nyuszi a fűben – ez aztán a birkaeffektus, vagy csak ilyen nagymértékű a rajongás? Erre nehéz lenne magyarázatot találni. Mindenestre az összetrombitált látogatók azonosultak főhősük kérésével.

Itt nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a koncertek lezárulása után sem állt le az élet a szegedi éjszakában, mi az hogy, a virrasztó tömeg jobbnál jobb szórakoztató egységekben élvezhette a szombat hajnalba nyúló éjszakát, a felemelő hangulat mindenhol garantált volt…

A rekkenő hőség ellen fürdőzéssel védekező közönség jócskán megszaporodott a pénteki napra, amelynek egyértelműen a soul-nagyasszonya (pedig még igencsak fiatal), Macy Gray bizonyult a legfőbb attrakciójának.

Na de menjünk sorjában… Ezen a napon is dúskáltunk a jobbnál jobb koncertekben, programokban, nem volt üresjárat, minden színpadon dübörgött az élet…

A nagyszínpadot az Erik Sumo Band nyitotta, vagyis már itt csodálva hallgathattuk a csengő hangú Harcsa Veronikát, aki később saját formációjában is megmutatta, itthon is vannak igazán tehetséges dívák.

Erik Sumót a gyulai Magna Cum Laude követte, és kiadóson megénekeltette a népnek még annak a felét is, aki épphogy belekukkantott a srácok aznapi koncertjébe. A bohókás gyulai srácokkal egyidőben a helyszín másik legnagyobb színpadán a Csík Zenekar Lovasi Andrással kiegészülve – a pécsi úriembernek mindennapra jutott egy buli – szintén kifulladásig „gyötörte” a portól köhögő többezres tömeget.

Innen a Zagar, majd az Irie Maffia bulija felé vettem az irányt, ahol meggyőződésem beigazolódott, ezek a bandák is az élen járnak, már ami a látogatottságot illeti. Előbbi a látványra – a vetítésekre – építi elektronikus zenéjét, míg az utóbbi abszolúte közönségbarát, közösségi érzést kelt a jó érzésű, hip-hop és reggae kedvelő kortalan látogatóban.

[2009.09.02.]