"Jobb hangja volt a hegedűnek, ha püföltem” - interjú Carl Palmerrel

Carl Palmer, akit legtöbbször csak a dobosok dobosának neveznek, idén ötödször járt Magyarországon. Készülő CD-jéről, egy jövőre esedékes Emerson, Lake & Palmer-koncertről, és arról is beszélt, hogyan tanít siket gyerekeket dobolni.

- Hogyan és mikor jött az ötlet, hogy megalakítsa a saját bandáját, a Carl Palmer Bandet?
- 2001-ben kezdtem el, Olaszországban, mivel az Emerson, Lake & Palmer elég népszerű volt ott évekig. Gondoltam, megpróbálom, de nem akartam billentyűsöket és szintetizátorokat, egy kicsit keményebb hangzású triót akartam, ének nélkül. Aztán kiderült, hogy ez egy nagyon szűk piac, de nem igazán a pénz miatt csinálom, hanem mert szeretek játszani. Így folytathatom az olyan klasszikusok adaptációival, mint Muszorgszkij és Bartók, és mindennel, amit játszom, de egy kicsit másképp, mint az ELP-vel. Az Asia nevű zenekarban is játszom, akikkel turnézom, épp lemezt készítünk, és ez egy nagyon jó kontraszt számomra, mivel az egyik egy popzenekar, a másik pedig egy instrumentális prog rock banda, nagyszerű a párosítás.

- Miért a trió formát választotta?
- Mindig is szerettem trióban játszani. A Crazy World of Arthur Brown nevű trióban kezdtem, aztán megalakítottam az első bandámat, az Atomic Roostert, ami szintén trió volt. Greghez és Keith-hez is azért csatlakoztam akkor, mert egy trióról volt szó. Az Asia… mindig is négy emberből állt, eldöntöttük, hogy ezt a koncepciót fogjuk kipróbálni, négy ember, gitárral és billentyűsökkel. Így, amikor lehetőségem nyílt, hogy megalakítsam a saját bandámat, természetesen egy triót választottam.

- Ha jól tudom, ebben a felállásban 2006 óta zenélnek.
- Igen, így van.

- Mennyire volt könnyű összeszokniuk?
- Nagyon könnyű volt, tényleg nagyon könnyű.

- A honlapja szerint befejezte a Working Live – Volume 3 című CD-jének munkálatait, és még idén kiadják.
- Nem, csak jövőre. El kellett halasztanunk az amerikai turnét. Amerikában május végén, júniusban, egészen júliusig turnézunk, úgyhogy inkább majd akkortájt adjuk ki. Idén nem volt túl sok koncertünk a bandámmal a gazdaság és számos más probléma miatt, és mivel a társaság, akik a DVD-t adták ki, tönkrementek, így jövőre, az új albummal együtt ki tudom majd adni azt is.

- A zenész szemszögéből, melyik a kedvence: felvételkészítés, turnézás, esetleg interjúadás?
- Végül is, mindegyiket szeretem… mindegyiket meg kell csinálni. Csak az a kérdés, hogyan és mikor. Szeretek turnézni, mindig is szerettem. Mivel szeretek játszani, nem számít, hogy turnéról van-e szó, vagy csak egy vagy két előadásról. Szeretek felvételt is készíteni, koncertfelvételt, különösen ilyen bandákkal, mint ez, mert úgy sokkal élőbb szerintem. Szóval, szeretem az egészet, mivel sose csináltam mást, nem is tudok mást elképzelni.

- Hogyan őrzi meg a fittségét a turnékhoz?
- Nem dohányzom, soha nem is dohányoztam. És nem iszom sört, soha életemben nem ittam egyet se…

- Komolyan mondja?
- Igen. Alkalmanként iszom bort, de sosem mielőtt játszanék. Talán csak pénteken, szombaton, amikor otthon vagyok. Vasárnap sosem, mert legtöbbször eléggé elfoglalt vagyok. Hetente négyszer 45 percet futok; úszom, és vívok. És, odafigyelek, hogy mit eszem. Jövő februárban lesz két éve, hogy volt egy enyhébb szívproblémám, amit rendbe kellett hozni. Túl sok kalcium volt a szervezetemben, ami kisebb elzáródást okozott, úgyhogy egy icipici kis csövet tettek be. Nem érzek semmi különbséget, ugyanúgy érzem magam. De a tesztek kimutatták, hogy valami baj van… viszont ettől függetlenül, nagyon szerencsés vagyok. Megvannak a kezeim is, és ez jó.

- Hát igen… Melyik volt a legemlékezetesebb koncertje, és miért?
- A mai.

- Igen? Hiszen még meg se történt…
- Tudom… Biztos vagyok benne, hogy emlékezetes lesz. Mindig az utolsó koncert a legjobb koncert. Anélkül, hogy nagyképűnek tűnnék, rengeteg különböző koncertem volt már. A montreali Olimpiai Stadionban, 78 ezer ember előtt; két este a Madison Square Gardenben; most volt egy turném az Asia-val Amerikában közösen a Yes-szel, ahol volt néhány nagyon jó koncertünk, és néhány nagyon rossz – a közönség számát tekintve. Szóval, nem könnyű… nincs egyetlen kiemelkedő. Ha az a kérdés, hogy melyik volt a legnagyobb, akkor mondhatom, hogy a kaliforniai Ontario Speedway volt az, 120 ezer emberrel. Az Emerson, Lake & Palmer, a Deep Purple és még három vagy négy másik banda lépett fel, az hatalmas volt. De az ekkorák nem igazán emlékezetesek, mert nem lehet kapcsolatot teremteni a közönséggel, az csak a tömeg. A montreali 78 ezer ember emlékezetes volt, mert az volt az utolsó, hogy az Emerson, Lake & Palmer nagyzenekarral együtt játszott, összesen is csak három hétig, és ez volt az egyik, ráadásul nem fedett helyen. Az igazat megvallva, sok koncert volt. Amikor először mentem Amerikába, 1968-ban a Crazy World of Arthur Brownnal, nagyon fiatal voltam, a Los Angeles-i Anaheim Convention Centerben játszottam… számomra olyan, mintha tegnap lett volna… bárcsak így is lenne, de nem így van…

Kis kitérő: Halálosan komoly humor - Carl Palmer koncert Budapesten

- Akkor melyik volt a leginkább és a legkevésbé lelkes közönség, akiknek játszott?
- Attól függ… az együttesemmel játszunk olyan helyeken, ahol árusítanak alkoholt, nem pedig csak koncerttermekben, művészeti központokban, kis színházakban. Szóval, amikor ott az alkohol is, az emberek sokat beszélnek, nem igazán figyelnek a zenére, és az úgy elég nehéz… Talán… Németország… nem volt annyira jó. Nagyon sokan voltak, nem volt tilos a dohányzás, nem volt túl jó… néhány koncert nem volt valami élvezetes. De próbálunk művészeti központokban, kisebb színházakban játszani. Azt hiszem, a legrosszabb élményem Németországban volt – és ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem szeretem Németországot, csak egyszerűen így adódott.

- Értem. Többször említette, hogy úgy érzi, az ELP-ben még benne van egy nagy album. Hisz még ebben?
- Úgy gondolom, soha nem készítettük el a legnagyobb albumot, amit megírhattunk volna… de azt hiszem, ezt minden művész elmondhatja magáról, hogy majd legközelebb jobban csinálja. Nem hiszem, hogy még egy albumot készítenénk, az nem fog megtörténni. De koncertezni fogunk.

- Valóban?
- Egy koncertünk lesz július 25-én, Angliában, a High Voltage fesztiválon. Ez egy vasárnap. Szombaton a fő fellépő a KISS lesz, és a második este, vasárnap, az Emerson, Lake & Palmer. Azt hiszem, az Asia is ott lesz, előző este. De elköteleztem magam az ELP mellett. Viszont ez csak egy egyestés koncert, nincs turné, nincs album, csak egyetlen koncert.

- Mit gondol ennek a műfajnak, a progresszív rocknak, metálnak a jövőjéről?
- Elég nehéz ez Európában, mert rádióban nemigen játsszák, de Amerikában sem könnyű, mert ott sem igazán. Tehát a helyzet az, hogy ez nem egy könnyen elérhető műfaj, és olyan embereket látok a koncerteken, akik azért jöttek el, mert az apjuk mondta nekik, az apjukkal jöttek. Jövőre leszek hatvan éves, a velem egykorúaknak 34-35 éves fiaik vannak, és megesik, hogy kedvelik ezt a fajta zenét, és együtt eljönnek. Nem igazán tudom, mi lehet ennek a jövője, ahogy már mondtam, az ilyen progresszív, instrumentális zenének – talán énekkel egy kicsivel másabb a helyzet – nincs túl nagy piaca. Talán úgy tudnám elképzelni, mint valami modern jazzt, az értelmiségiek kedvelik, akiket a zene, a klasszikus adaptációk, a jó zenészek, a jó hangzás érdekel… de nem tömegtermék.

- Említette a fiatalabb korosztályt. Ha jól tudom, van gyermeke.
- Egy lányom van. Huszonhat éves, ügyvéd.

- Tehát nem lesz belőle zenész…
- Voltaképp van elég zenész a családban. Amikor fiatalabb volt, úgy döntöttünk, jó lenne, ha orvos vagy ügyvéd lenne. Három évet járt az orvosi egyetemre, aztán személyes problémák közbeszóltak… 20 év után úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy elválunk. Egyetértettem, megegyeztünk – a lányomat pedig nagyon érdekelte a sok különböző jogi dolog, ami zajlott. Aztán egyszer csak megkérdezte, hogy mi lenne, ha változtatna… megkérdeztem, mi akar lenni, és azt mondta, jogot szeretne tanulni. Mondtam neki, hogy három és fél év után ez egy elég nagy váltás… de meggyőzött, mert gyógyszerészettel kapcsolatos dolgokat tanult, és úgy gondolta, hogy a jogi tanulmányok után majd olyan ügyvéd lesz, aki a gyógyszerek szabadalmaztatásával foglalkozik, kifejleszt egy új gyógyszert, így használhatja az orvosi tudását is. Legalábbis ezt mondta nekem… de nem ezt csinálja, ügyvéd, és a médiára, a szórakoztatóiparra szakosodott… (nevet)

- „Dobklinikát” és mesterkurzusokat is tart. Miért kezdett el tanítani, és mennyire tartja ezt fontosnak?
- Az igazat megvallva, mesterkurzust vagy dobklinikát már körülbelül három éve nem tartottam. Többször dolgoztam viszont – ahogy a honlapomon a Drum Clinics UK résznél is van –, sajátos nevelési igényű gyerekekkel, és ezt jobban szeretem. Siket, vak, és sajátos nevelési igényű gyerekeket tanítok. A legutóbbi alkalom nagyjából két hónapja, tíz héttel ezelőtt volt. Szeretem ezt csinálni. Nagyon jó dolog profi dobosokat tanítani, azt is szeretem. De megtudtam, hogy nem volt semmilyen program kifejlesztve siket és vak gyerekeknek. A kiváló szponzoromnak köszönhetően akár ezer-ezerötszáz kis kézi dobot is kapok, amiken a gyerekek a lábuk közé vagy kezükbe fogva játszhatnak. Természetesen, ha siketek, nem hallhatják, de nem is szükséges. Levetetem velük a cipőjüket, és a speciális dobokat lerakják a földre és a lábuk közé, így érzik a rezgéseket, a kezükön is. Ezt nagyon jónak találom. Összeállítottam egy programot, és azt most Nagy-Britanniában a siketek szövetsége használja; meg egy másik hasonlót vak gyerekeknek. Viszont mivel ők hallanak, több érdekes dolgot lehet csinálni. Rájöttem, hogy ez az egyetlen módja, hogy vak és siket gyerekek nagy csoportban együtt dolgozhassanak. Akár negyvenen is lehetnek, és akkor A, B, C csoportra osztom őket. Mivel alapvetően a vak és siket gyerekek csak 4-5 fős csoportokban vannak, nagy csoportban nem dolgoznak. Így ez az első élményük, hogy sokan együtt dolgozhatnak. És nagyon élveztem. Már körülbelül hét éve csinálom ezt, és nagyon jónak tartom. Épp most kért fel a southamptoni Solent University, hogy tartsak előadásokat a zeneiparról, a zene üzleti részéről, mert hallottak arról, hogy iskolákkal dolgozom. November 25-én fogom elkezdeni.

- Az önéletrajzában az áll, először hegedülni tanult. Miért hagyta abba?
- Hát… nem szerettem igazán. A nagyapám ragyogó hegedűs volt. Mindig mondom, hogy jobb hangja volt a hegedűnek, ha püföltem… úgyhogy, gondoltam, talán inkább dobosnak kéne lennem.

- Talán nehéz elképzelni, de mivel foglalkozna, ha nem profi zenész lenne?
- Kérdezték már ezt tőlem, és nem tudom… a családomban apám zenész volt, a bátyám profi zenész, a nagyapám is az volt, a nagyapám bátyja is, az ükanyám meg klasszikus gitáros volt. Úgyhogy, kicsit nehéz ezt megmondani… nem tudom… Nem gondolkodtam ezen, mivel otthagytam az iskolát és hivatásos zenész lettem. Sosem ébredtem fel úgy, hogy arra gondoltam volna, akkor valami mást csinálok, mivel sose csináltam mást… Mielőtt profi zenész lettem, iskolás voltam… (nevet)

- Végül az utolsó kérdésem: maradnak-e nálunk még holnap, terveznek-e például városnézést?
- Már jártam itt korábban, igen, megnéztem a várost, sőt, egyszer vívtam is itt. Igen, maradunk, még nem tudom, hogy egy vagy két napig. Két nap egy kicsit hosszú lenne, szombaton akkor nagyon sokat kéne utaznunk, szóval jobb lenne, ha pénteken tudnánk indulni.

- Fejes Anna -

[2009.11.21.]