A mi kis cirkuszunk - Hobo: Circus Hungaricus

Sötét tónusú színek, beborult, de távolabb már világosodó égalja. Alatta a mezőn egy madárijesztő alakja kezében a világosságot hozó lámpással, háttérben pedig a főszereplő, egy cirkuszi sátor. S hogy mit rejt az úgynevezett digipack CD borító, az előadó neve olvasatán, nagyjából ki lehet következtetni. Addig is lehet ízlelgetni a szavakat: Hobo – Circus Hungaricus. Ezzel a címmel jelent meg Földes László, ismertebb nevén Hobo legújabb szólóalbuma.

Circus Hungaricus? Circus Europa? Hát igen. Akárhonnan nézzük, ezzel nagyon vitatkozni sem lehet. Elég csak körülnézni itt, a Kárpát medence utóbb szűkre szabott, ám mégis csodálatos kilencvenhárom-ezer négyzetkilométerében, és hamar ráeszmélünk, hogy valóban egy óriás sátor alatt ülünk mindannyian: bohócok, artisták, kardnyelők, állatidomárok – és persze a tízmilliónyi néző. A szerepek előre le vannak osztva, reklamálni lehet - de minek? A közönség előbb jegyet váltott a monstre előadásra, aztán kerekre tágult szemmel mered a manézsra, hogy „jól besült a mutatvány”, eközben észre sem veszi, hogy az ő pénzén folyik a mulatság.

A Circus Hungaricus a mi kis cirkuszunk. Van persze egy nagyobb is, azt úgy hívják, hogy Circus Europa. Oda ugyan drágább a jegy, de maximum „vécés néninek” vesznek, fel, ha a sátor ajtaján kopogtatunk. És ami közötte van? Fajsúlyos, néhol szarkasztikus humorba, máskor szókimondó nyerseségbe csomagolt eszmei mondanivaló, ami a cirkuszi körítés ellenére sem teszi vidámmá az embert. Miért is tenné, mikor nap, mint nap szembesülünk a Mi Magyar Valóságunkkal. A Bolond görbe tükrében megjelenő torzkép pontosan a lényegre tapint. Arra a lelki-anyagi-szellemi nyomorúságra, amire a nagypolitika „munkálkodása” mellett ráerősít a hétköznapi átlagpolgár napi „kikapcsolódása”, a televízió. Az ott látható vacsoracsaták, Győzike- és Mónika showk, sztárcsináló vetélkedők és egyéb „tudatépítő” agymosók. Ez a mai, szomorú valóság, vagyis a cirkusz és kenyér kettőssének hatalomtechnikai gyakorlatából az előbbi. Merthogy az utóbbiból közben egyre kevesebb jut… A cirkusz világa hasonló a falusi búcsúban felállított régi, mechanikus ringlispilhez: van, aki hajtja, van, aki a pénzt szedi, a fent ülő nép meg szédül…

Hobo ismét egy nagyszerű konceptalbumot készített. A HBB 1984-es Vadászata és 2008-as Bolondvadászata után a Circus Hungaricus mint szólólemez – ezúttal a cirkuszi világ allegóriájával kifejezve – osztogat fricskát a… kinek is? Nevesítve nincs, mégis mindenkinek vannak sejtései… A szimbólum telitalálat.

A zenei megoldások a Hobóval első ízben együtt dolgozó Madarász Gábor alkotói kreativitását és habitusát dicsérik – a feszes alapokon nyugvó rock és a blues hangzásvilág, valamint a lágyabb, akusztikus hangszerelés váltakozása jól megfogható szimbiózisban domborítja ki a mondanivaló súlyosságát. Gitártudományáról pedig annyit, hogy nem csak külsőben hasonlít Radics Bélához… A kísérő zenészek felkészültsége bizonyíték arra, hogy az egyébként kitűnő Hobo Blues Band után is van élet.

Akár a Mobileum, vagy a Papp Gyula által jegyzett Magyar akarok maradni, de a Kormorán utóbbi albumai is - Hobóhoz hasonlóan - társadalompolitikai témákat feszegetnek. A végkövetkeztetés mindegyik produkciónál azonos, legfeljebb a megközelítés más – és ez így van jól.

A Circus Hungaricus a jövő iskolai tananyaga.

- Hegedűs István -

[2009.12.08.]