A Szigetes rendezőség kudarca és zene, zene, zene

Napokig tartó dilemma: Cradle Of Filth vagy Robert Plant? Köztes megoldás hozta meg az eredményt…

A Szigetre lépve egyből kiszúrja a szemünket egy hatalmas baki a rendezőség részéről. Mindenki értesült róla, hogy sátorozni csak kijelölt helyen lehet. És jaj lesz annak, aki nem ottalvós hetijeggyel tartózkodik a sátrában. Na, hát mit lehet látni, ha betesszük a lábunkat a fesztiválra? Ugyanúgy, mint az elmúlt 13 évben, idén is aki, ahova akarja, oda veri fel hajlékát, így megtartva az igazi szigetfílinget! Talán nem is kellene hangsúlyozni, hogy a kétféle karszalag árusításából valaki nagyon jól járt. Na, de hagyjuk a mocskos anyagiakat és térjünk át a bulizásra!

Első utam a Hammer Színpadhoz vezetett. Az Overdream nyitotta egyedi hangzásvilágával a napi menüt. Szokásos heavy metal, ízesítve egy kis szintivel és az énekesnő operába illő hangjával, mindez kiegészítve egy vonós négyessel. A magas énekhang kicsit kilógott a sorból, ezért pár szám után jobbnak láttam elindulni egy kisebb felfedezőútra. Sétáló utak útvesztőjében bolyongva szerencsére lépten-nyomon ismerősbe botlik az ember; na, de azért így is el lehet érni a kívánt célt. Sikerült is eljutnunk a sivatag szélén álló Nagyszínpadhoz, és belesni a Therapy?-ra. Az angol trió new wave elemekkel kevert metál muzsikája a késő délutáni meleg ellenére is táncra perdítette a közönséget. De tényleg csak belelestem, és irányzékomat a fekete ruhás, hosszú hajúak zónája felé vettem. Valahol féltávnál egy eldugott kis színpadra lettem figyelmes. A The Ministers zúzott a Zúzda Színpadon, a viszonylag kevés emberről sikerült elég hardcore-osan leüvölteni a fejüket, még az egyik gitáros húrszakadása ellenére is. Koncertjük után nem sokkal az Echo Of Dalriadán találtam magam. A soproni folk/metal banda előtti tér kezdetben ritkás volt, majd megtelt a hullámzó hajak sűrűjével. Kellőképpen bemelegítették a publikumot az est fénypontjának számító Cradle Of Filth előtt.

Már napok óta ez a kérdés keringet agytekervényeimben: Melyik a jobb: meghallgatni egy élő legendát, vagy tombolni az egyik kedvenc zenekaromra? A döntést egészen odáig halasztgattam, hogy elkezdődött a COF. A Hammer színpad hangtechnikája enyhén szólva is csapni való volt. Egyszerűen hihetetlen, hogy már évek óta nem tudják ezt megoldani! Az egyébként sem túl tiszta hangokra épülő black metal - habár a COF a műfaj populárisabb részét műveli – így, egy összegyúrt hangmasszává alakul, melyben nehezen ismerhetőek fel kedvenc számaink. Nem is kellett több hozzá, hogy elüldözzön a sátor területéről, és irány a Sziget másik vége: Robert Plant! Mintha árral szemben kellene úszni, a tömeg folyamatos szembeforgalma minimálisra csökkentette az előrehaladási sebességet, sajnos már csak az utolsó szám záróakkordjait csíptem el, de legalább az egy Led Zeppelin volt! Majd újra vissza a csapnivaló hangosításhoz, és levezetés képen a dallamos Dying Wish-el vettem búcsút az első naptól.

Varjú Dávid

[2006.08.10.]