Massenet: Thais a Deccától

A Massenet sorozat második darabja.

A Jules Massenet operáit egy-egy kiemelkedő hangfelvétel alapján ismertető sorozat második darabjának az 1894-ben bemutatott Thais című mű ismertetését választottam. A segítségül hívott felvétel pedig az opera legfrissebb DECCA kiadása, amelyen a címszereplő kurtizánt Renée Fleming énekli Thomas Hampsonnal (Athanael), Giuseppe Sabbatinvel (Nicias) és Stefano Palatchival (Palémon) főbb partnerei között. A karmester Yves Abel az Orchestre National Bordeaux Aquitaine zenekar élén, ami azonnal garantálja eme vérbeli francia opera hiteles kézből való megszólaltatását.

A téma gyökerei ugyan egy késő ókori alexandriai legendás, kurtizánból szentté vált nő életében találhatóak, s a témát már a középkori vallásos irodalomban is feldolgozták, Massenet-nak és szövegírójának, Louis Gallet-nak közvetlen forrása Anatole France Thais című regénye volt, mely a 20. század elején magyar fordításban is megjelent. Önmagában érdekes téma a France regény és az operalibrettó összevetése, amely egy rendkívül intelligens, céltudatos munkát bizonyít Gallet részéről: France a korai keresztény idők filozófiai irányzatait illusztráló, inkább moralizáló művéből csupán az egyszerű alaptörténet maradt meg, egyes jelenetek összevont, összegyúrt formában jelennek meg a szűkebb keretek között mozgó három felvonásos operai környezetben, természetesen a szereplők száma is jócskán csökkent, ám egy-egy helyen a regényben másodlagosnak is ítélhető apró momentumok kerültek át az opera szövegkönyvébe. Így a coenobiták nyitó szertartásának kellékei pontosan egyeznek France-nak a szerzetesek életéről szóló kezdő leírásának egy részével, vagy a Nicias által Thais-nak ajándékozott Eros-szobor kap hangsúlyozott szimbolikus szerepet az opera Athanael – Thais duettjében, ami pedig France-nál csak a Thais lakhelyének leírásánál megjelenő illusztráció.

Az opera rövid cselekménye: Athanael (bariton) egy sivatagi coenobita közösség tagja, Alexandriában járva megtapasztalta a fertőt, melynek csúcsán egy ünnepelt színésznő, Thais (szoprán) áll. Célja megtéríteni a nőt, ezért engedélyt is kér Palémontól (basszus), a közösség fejétől az útra. Nagyszabású zenekari vízióban jelenik meg neki a Vénuszt alakító Thais, majd útra kel. Alexandriában gyermekkori barátjához, Niciashoz (tenor) kopogtat be, miután nagyszabású áriát énekel szülővárosáról, Alexandriából. Kiderül, Nicias hosszú ideig birtokolta Thaist, ám vagyona ment rá, ez az este az utolsó, melyet együtt töltenek, nagy ünnepség van készülőben. Athanael az alkalomhoz méltó ruhába öltöztetését kéri, amelyet Nicias két rabszolganője, Crobyle és Myrtale készségesen teljesít egy parádés, játékos kvartett közben. A színházból visszatér Thais, népes kísérettel övezve. Meghitten búcsúzik tőle Nicias, majd Athanael hívja fel magára a figyelmet eltérő életelveivel, azonban a vendégsereg Thais vezetésével egy az élet szépségeit és örömeit zengő számmal lekezeli.

Thais immár otthonában tükre előtt elmélkedik az idő mulandóságáról, legnagyobb aggodalma szépségének mulandósága a korral. Athanael lép be a kurtizán lakosztályába, s fanatikusan közli jövetele célját. Thais először ellenáll, majd egyre jobban hatalmába keríti a remete. Athanael távozása után az opera zenekari közjátéka, a mű legismertebb részlete, a hegedűszólóval kísért Meditácó érzékelteti Thais átfordulását. A visszatérő Athanael immár készséges Thaisra lel. Indulásuk előtt azonban ismét Nicias és társasága érkezik, s a francia operákban sűrű balett-betétre ad ez apropót. Athanael felgyújtja a Thais régi életét szimbolizáló palotát, s hosszú, lelki útra indulnak Albine apátnő női közössége felé.
Az opera hangvétele a harmadik felvonástól merőben megváltozik. Athanael és Thais sivatagi útján Thais új zenei ábrázolást kap. A nőt megviselő hosszú út végén elérnek céljukhoz, s az elválás Athanaelnek fáj jobban. Thais teljesen magáévá tette új életcélját. Az újabb coenobita képben ugyanazon szívből szóló motívum kíséri a néma, merengő Athanael megjelenését, mint az opera legelején, a testvérek azt hiszik, az úrral beszél, mégis kiderül, a coenobitát kezdettől fogva a Thais iránt érzett szerelem vezérelte. Ezt gyónja meg tüzes vallomásában Palémonnak is, folyton a Thais nevet ismételgetve, ám a lelki atyától csak elutasítást kap. A felvonás utolsó képében Athanael visszatér Thaishoz, aki halálán van, a nővérek veszik körül. A záró duettben nagyot fordul a sors. Athanael énekel világi szerelemről s Thais lelke száll az égbe az Istent és Jézust mély misztikummal dicsőítve.

Látható, a nagy vonalakban előadott cselekmény Athanael szemszögéből ábrázolta az eseményeket, s valóban a címszereppel egyenrangú, ha nem hosszabb szólammal rendelkezik. Thomas Hampson rendkívüli súllyal ruházza fel az önmagában összetett jellemet. Korunk egyik legnépszerűbb baritonistájáról van szó, s talán ez a felvétel totális vezető szerepet biztosít neki.

Reneé Fleming, mint Thais leírhatatlan csoda, kurtizánjában már a könnyelmű kezdetekben is mélység rejtőzik, mintegy előre vetítve a megtérés törvényszerű voltát. Ezzel mintegy az Anatole France regény Thais figuráját ülteti át az operai szólamba, amely jellemrajzban kevéssé kidolgozott. France-nál megtudhatjuk, hogy a lány előéletében már nagy hatással voltak rá a keresztény eszmék, sőt meg is keresztelték. Örömteli, hogy Fleming tehát nem egy sablonos, két véglet között látványos, ámde felületes utat jár be, hanem hallhatóan érzékeny, súlyos, finoman megfogható lelki fejlődést illusztrál.

Giuseppe Sabbatini Niciasa a két főszereplő ellentéte, könnyelműen szerelmes, játékos, igazi aranyifjú hallatszik ki a felvételből, üdítő színfoltot adva eme Thais megszólaltatásnak. A Nicias palotájában játszódó jelenet az, melyen együtt élvezhető mindhárom énekes, és amelyik talán az opera legszórakoztatóbb és legérdekesebb körülbelül fél óráját adja. Muzsikájában szinte keveredik a III. századi Alexandria fülledt erotikáját érzékeltető atmoszféra és Massenet korának sajátosságai, mintha egy késő ókori lakoma elegyedne a harmadik császárság stílusával. Már a felvezető zene érzékletesen áll kontrasztban a sivatagi coenobitákat ábrázoló motívummal, csillogó, pompázatos, talán kissé talmi muzsika vezeti fel Alexandriát. Nem kevésbé hatásos Athanael nagyáriája, ugyanezen alapra, majd Nicias vérbeli „massenet-i” érzelmes áradozása Thaisról. Athanael beöltöztetéséről már esett szó, Thais belépője leheletfinoman méltóságteljes, s a nagy finálé, Thais és a vendégek kórusának keringőszerű dallama Athanael nyers demagógiájával szemben rendkívüli lezárása az első felvonásnak.

Az opera hemzseg még kiemelkedő részletekben, nem véletlen, hogy francia nyelvterületen máig töretlen a népszerűsége, a Manon és a Werther után a legnépszerűbb Massenet operaként tartható számon. Eme legfrissebb felvétel pedig korunk legnagyobb Thaisával és Athanaeljével rögzítette a mindenki számára ajánlott operát, ami garantáltan érzéki örömöket okoz már rendkívül esztétikus borítójával is.

Don Luis de Vargas

[2006.09.20.]