Az utolsó merénylet

Egy szemtanú őszinte, de szubjektív vallomása a Pokolgép Sziget-beli szerepléséről.

Az elmúlt egy hét során többször álltunk válaszút (vájtfülűek kedvéért: útelágazódás) előtt. Mi sem mutatja jobban az elSzigetelődés napjainak értékét, mint hogy legfőbb gondunknak nem egyszer éppen az bizonyult, hogy a Nagyszínpad, a Bahia, a Wan2 vagy éppen a Zúzda felé vegyük periodikusan változó bizonytalanságú lépteinket a két koncert közötti antifittness kalandtúránkat követően. Az utolsó este programjának áttekintése után még ezzel az édes gondunkkal sem kellett szembesülnünk. Napok óta nyilvánvaló volt, hogy a forgatagban szem elől tévesztett barátainkkal a biztos találkozási pont a HammerWorld színpad lesz augusztus 15-én 23.30-kor. Az utolsó merénylet színhelye hallószerveink ellen.

Az elmúlt napok lehangoló tapasztalatai után nem lehettek illúzióink a hangosítást illetően. A szigetnek ennek a végén idén nem sikerült megküzdeni a hangok kordában tartásával és a megfelelő elegyük kialakításával. Ez a legtöbb esetben a zenekarok frontemberének imázsát rombolta. Így az utolsó napra azonban már szinte mindenki megfordult itt néhányszor, így már tudta, nem kedvencei hangképzése vált szenvedély vagy betegségek, esetleg mindkettő áldozatává. Nem mondom, hogy nem hiányzott Rudán Joe – szubjektíve mindenképpen a műfaj elitjében számon tartott - hangja az élmény teljessé tételéhez. A színpadon megjelenő egyéniségek és nem utolsó sorban az általuk életre hívott ZENE azonban sok korábbi alternatív gyógymódtól eltérően legtöbbünk számára gyógyírt jelentettek a hangosítás miatt érzett fájdalmunkra. Amit a technika elvett tőlünk, azt magunk pótolhattuk szerény énektudásunkat a zenekar szolgálatába állítva (ugyanakkor közvetlen környezetünk mérsékelt örömére).

A gép olajozott működéséhez a professzionális kenőanyagot ezúttal is Kukovecz Gábor jelentette. Dzsessz (sznoboknak : jazz) koncertek hangulatát idézte, amikor egy-egy szólóját követően nevét skandálva tapsolt a publikum. Műmájer pszeudorocker pályatársaival ellentétben Joe bácsinak ezúttal sem kellett elmagyaráznia a közönségének, hogy melyik pillanatban milyen attrakciót vár tőlük annak érdekében, hogy a koncertfeelinget abszolválhassák, vagy éppen, hogy meg legyen a vágókép a DVD anyaghoz. Valahogy mindenki tudta, mikor kezdjen tapsolni, énekelni, vagy akár néhány pillanat erejéig dacolni a gravitációval. És az Ő szájából hiteles volt a szózat ezen az estén is, hogy amíg a Föld geometriáján jelentős változtatásokat nem eszközlünk tömegpusztító fegyvereinkkel (vagy minden pajzson áthatoló nemtörődömségünkkel) a rock és az ő tiszteletre méltó megszállottjainak létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen. Úgy látszik, lassan tényleg csak öregfiúk meccsekre szabad kilátogatni, ha a lefújást követően az ember majdnem könnyes szemmel szeretné rekedt hangon skandálni,hogy „Szép volt, fiúk!”. (De nyilván minden kor aktuálisan korosodó rockerei ugyanezt az érzést élik át csak éppen más szenior válogatottért rajonganak...)

Persze az is lehet - csak mérsékelten valószínű -, hogy mi választottunk szerencsésen mikrokörnyezetet és a sátor többi részében unalmasnak tűnt a buli. Ez esetben csak sajnálhatom azokat, akiket koncert élményei közül utolsóként nem ez az alig több, mint egy óra kísért el hosszabb-rövidebb útjukon, immáron hazafelé. Ahol valahogy majd csak átvészelik azt a háromszázötvennemistudommenyi napot a következő szerencsés hajótörés kezdetéig, amelyet ismét nagyon vágynak majd átélni egy szezonálisan lakatlan szigeten, távol a város dübörgő zajától...

Lobo

[2006.08.17.]