Pere Ubu

Az 1975-ben alakult Pere Ubu túlzás nélkül az amerikai - jobb híján - "art-punknak" nevezett irányzat legfontosabb képviselője volt. Teljesen egyedi, kiszámíthatatlan utakon járt: míg a Devo könnyed, műanyag trash-szintipop-köntösbe csomagolta kritikáját, a Talking Heads az afrikai ritmusokat felfedezve gyártotta az intelligens tánczenét, a Pere Ubu széthullott zajgitárjaival, csittegő-csattogó dobhangjaival, antipop-slágerparódiáival, Stooges-osan dübörgő basszusmeneteivel, Allen Ravenstine korszakos szintetizátor-hangszíneivel és mindenekelőtt Thomas hihetetlen színpadi produkciójával maga volt a rock dekonstrukciója. "Avant-garage", ahogy David Thomas egy zseniális, újságíróknak ödavetett szójátékával leírja a Pere Ubu stílusát.

A Sonic Youth és a grunge-forradalom után húsz évvel már nem tűnik különösebben felforgatónak a Pere Ubu, de a hetvenes évek második felében óriási hatást gyakorolt, mindenekelőtt első három lemezével, többek között a Sonic Youthra is.

Nem volt zenekar a korszakban, ami hitelesebben idézte volna meg a századeleji avantgárd, a dada és az expresszionizmus szellemét, mint a Pere Ubu. David Thomas sajátos, nem mindennapi megjelenésével maga volt az anti-frontember: egy hatalmas termetű, köpcös alak, aki láthatóan hatalmas testtömege ellenére a klasszikus balett és a streetfight repertoárjából ellesett, Nizsinszkijt megszégyenítő mozdulatokkal, idegbeteg hattyúként ugrál a színpadon.

Mindehhez kompromisszumokat nem ismerő zenei kísérletezés, fúrógépszerű gitárgerjedések, vad rock and rollok, vagy éppen lassú, lehangoló, minimalista darabok, amik egy szempillantás alatt váltanak át szélsőségesen széttorzított Chuck Berrys gitárfutamokba.

[2009.10.05.]