˝Álomszerű lebegés, egy másik dimenzió, ahová a zene juttat˝ - interjú Lengyel Zoltánnal
„Utazás Debussy világában” fantáziacímmel ad hangversenyt Lengyel Zoltán zongoraművész február 24-én pénteken a Bartók Béla Emlékházban - énekes partnere Kun Ágnes Anna lesz. A program apropóján Zoltánnal beszélgettünk.
- Honnan jön a zene szeretete?
- Kisgyerekként is nagyon szerettem zenét hallgatni. Homályosan bár, de mégis „konkrétan” (képszerűen) emlékszem, ahogy egy-egy dal hogy lázba tudott hozni. Például fonetikusan leírtam egy ABBA szám szövegét. Vicces lehetett - főleg elolvasva! - de nekem akkor nagyon tetszett. (Lehettem talán ötéves, de már ismertem a betűket.) Kicsivel később ugyanígy elragadott például a Csajkovszkij hatodik szimfónia, vagy Bach d-moll Toccata-ja és még sok minden más. Szerintem, ha egy gyereket érdekel a zene, az viszonylag korán kiderül.
Nyomj egy tetsziket, ha szereted a zenét.
- Na de miért pont a zongora mellett döntött? Tanult más hangszeren is?
- Volt otthon zongora, leültem pötyögni és azóta sem hagytam abba. ;-) Viszonylag korán beleszerettem az orgonába is. 4-5 éves koromban egyszer egy vendégségben volt egy olyan elektromos „ketyere”. (Úgy hívták, hogy „Harmona”.) Na, azzal szó szerint több mint egy óráig jól elvoltam. Egy „normális” gyerek valószínűleg pár perc után megunná… Azután emlékszem, ahogy hallgatóként - valamikor 6-7 éves koromban - ülök egy orgonahangversenyen, és az is valamiféle eksztatikus hatással volt rám. Később – kamasz koromban – elkezdtem gitározni is, de ez mindig hobbi szinten maradt. Fel tudtam mérni, hogy ahhoz egy másik élet kellene.
- A hangszer kiválasztása tehát megvolt, de nyilván számos tanár segítette fejlődését. Kik voltak a legnagyobb hatással pályájára? 
- Szinte az összes zenetanáromnak sokat köszönhetek. A középiskolában kezdődött, hogy „elkapott a gépszíj”, és ez nagyban köszönhető akkori tanáromnak Both Lehelnek, akivel azóta is (néha) kapcsolatban vagyok. Fekete Győr István zeneszerzés tanárom alaposan megtanította nekünk az összhangzattant, ezért azóta is hálás vagyok neki. Azután az akadémiai évek alatt is voltak meghatározó személyiségek, sokan közülük legendák… Falvai Sándor, Kemenes András, Kurtág György, Kistétényi Melinda, Dobszay László… És persze a sok-sok zene amit hallgattam, koncerteken, lemezeken. Kocsis Zoltán, Lazar Berman, Martha Argerich, John Eliott Gardiner, Chick Corea, Pat Metheny, Keith Jarrett…
- A példaképekkel mi a helyzet?
- Olyan értelemben, hogy „ilyenné szeretnék válni”, így nincs példaképem, hiszen önmagammá szeretnék válni. De ez sem jó kifejezés, hiszen már önmagam vagyok. Inkább úgy mondanám, hogy önmagamhoz képest szeretnék még tovább fejlődni. Ám ez úgyis megtörténik, ha foglalkozom a zenével. Egy út ez, aminek nincs vége. Azazhogy van, az élet végével ér véget. Vagy tán még akkor sem, ki tudja…
- Térjünk át az orgonára. Hogyan vált „nagy szerelemmé”?
- A hangja.. ezt nem igazán lehet „elmagyarázni”. Ön szeretett már bele valakibe, valamibe?
- Igaza van! Akkor innentől egyértelmű volt, hogy a Zeneakadémiára vezet az út? Soha nem merült fel más foglalkozás elsajátításának lehetősége?
- Igazán nem. Persze kamasz koromban eltöprengtem, hogy lehettem volna-e valami más… Például érdekelt a programozás, adatbázisok, weboldalak világa. De ezzel foglalkozom is, úgyhogy ez valamilyen szinten „megvan”. Szeretem bütykölni a motoromat i, de azért autószerelő, azt hiszem, nem lettem volna. Nyelvekhez is van érzékem, de megint más lenne egész életemet azzal tölteni. Jól van ez így, ahogy van.
|
|
| Nézze meg a művészt játék közben! |
- Ha már szóbahozta a nyelveket: számos nemzetközi koncertet adott már. Hogyan sikerült eljutnia például Venezuelába, Szíriába és Irakba?
- Venezuelába az After Crying együttessel mentünk, ahol billentyűsként játszottam, és mivel a meghívó fél tudta, hogy zongoraművész vagyok, az ottani zenekarral megszerveztek egy zongoraversenyt, illetve adtam egy „mesterkurzust” is. Először meglepődtek azon, ahogy a zenét közelítettem: nem a szokásos „tekintélyelvű” módon, hanem talán valahogy „kreatívabban”. Ők legalábbis valahogy így fogalmazták meg – de aztán mindenki élvezte a közös „felfedezést”. Szíriába és Irakba pedig a kulturális minisztériumon keresztül jutottam el. Kalandos út volt, még az embargó idején, teljesen egyedül voltam. Az első út alkalmával a bagdadi magyar külképviselet 2 nappal azután tudta meg hogy jövök, mikor már hazajöttem. Később pedig teltházas koncertet adtam. Igen komoly érdeklődés volt a klasszikus zene iránt Bagdadban és Damaszkuszban is, így aztán ott is otthonosan tudtam érezni magam. Talán vonzóbbnak, „különlegesebbnek” tűnhet egy koncert.. nade egy pillanat.. gondoljunk csak bele. Nem teljesen mindegy, hogy HOL történik ?! Az a lényeg, hogy MI történik a koncerten. Egy vidéki eldugott kis templomban éppoly értékes koncertet lehet adni, mint a Carnegie Hall-ban. Talán csak az a szomorú, ha egy messzi országban sokkal inkább kíváncsiak az emberek arra, mit tudok mondani, mint a saját hazámban..
- Akkor ezzel térjünk is vissza ismét Magyarországra. Meséljen a Nádor-termi Bach koncertsorozatról egy kicsit!
- Akartam „valami komolyat letenni az asztalra”, és mivel Debussy és Bach mindig közel állt hozzám, összeállítottam egy - ha jól emlékszem - hat koncertből álló sorozatot. Minden hónapban egy új programmal. Nagyon „melós” volt, de érdekes is.
Az interjú a következő oldalon folytetódik![2012.02.25.]
Hírek
