˝Álomszerű lebegés, egy másik dimenzió, ahová a zene juttat˝ - interjú Lengyel Zoltánnal

- Érdekelne a szállítható orgonája! Hogy kell elképzelni és mivel oldja meg a mozgatását?
- A szállítása tulajdonképpen részletkérdés. Jön a furgon, belerakjuk és visszük. A lényeg, hogy bárhol ahol jó akusztika van, olyan csodálatos orgonahangzást tudok teremteni, amely lehetővé teszi, hogy korlátoktól mentesen adhassam elő az orgonairodalom bármely művét. Nagyon fontos, hogy belefeledkezhessek a játékba, és a hangzás „élményszerű” legyen. Nem utolsó szempont, hogy a helyszínnek így nem kell megvennie egy komoly értékű hangszert, amin adnának évente néhány koncertet, sőt mondjuk ötven helyszínnek nem kell ötven hangszert megvennie. Ha sok koncert van, akkor a fajlagos költség is jóval lejjebb tud menni, a „reális” zónába. Szóval ez valójában „csak” logisztika, egy ügyes húzás, amivel – elvileg - sokkal többet lehetne koncertezni, mint hagyományos szemlélettel. Az igazi akadály valójában „csak” a szemlélet, ami Magyarországon (sajnos) uralkodó. „Ááá ez úgyse érdekel senkit” .. pedig nagyon is érdekli az embereket – ezt tapasztalom azokon a koncertjeimen, amelyek létrejönnek. Még olyanok is, akiknek „fogalmuk sincs” az ilyesfajta zenéről, sokszor átszellemült arccal jönnek ki a koncert végén. „Ááá erre nincs pénz”… nos, olyan sok azért nem is kell. Csak egy példa: amikor nekem kifizettek egy szerény (öt számjegyű) összeget, akkor ugyanott (egy falunapon kifizettek egy pop-együttesnek egy erősen hat számjegyű összeget). De ezt nem bántam, mert legalább játszhattam egy koncertet, és akik hallották, másként mentek haza, mint ahogy bejöttek. Kicsit talán patetikus megfogalmazás, de mégiscsak ez a célja egy jó koncertnek – hogy történjen valami, belül is.

 - A zeneszerzői munkájának mennyire tud időt szentelni?
- Nem munkának tekintem. Ha eszembe jut valami érdekes, „elkap egy hangulat”, leírom. Csak azt sajnálom, hogy amikor mást kell csinálnom (valamiből meg kell élni, ugyebár), akkor az elviszi az időt attól, amit igazán szeretnék csinálni. Ezzel együtt nem a „kitalálási oldal” a szűk keresztmetszet, hanem a „megvalósítási oldal”.. hogy el is hangozhasson, amit megírok, kitalálok.

- Jelenleg is készül a Debussy hangversenyre, ahol Kun Ágnes Anna lesz a társa. Hogy sikerült egymásra találniuk?
- Az akadémiai évek óta volt egy énekes barátom, akiben mélyen hittem, vártam rá sok-sok évet, hogy majd megcsináljuk a mi kis felvételeinket ezekből a Debussy dalokból. De valahogy sose sikerült. Mindig „közbejött valami”: nem válaszolt az e-mailjeimre… Azután egyszer csak rádöbbentem, hogy várhatok örökké, akkor sem lesz ebből semmi, mert az ő számára ez igazából mégsem fontos. Nagy törés volt. Kétségbe voltam esve. Felhívtam Melis Lacit (Melis László "Black and White" című zongoraszvitjét Lengyel Zoltánnak ajánlotta, a művet 2008-ban adta ki a BMC – a szerk.) azzal, hogy „de hát nekem ezeket a dalokat akkor is meg kell csinálnom!! De kivel ?!” Akkor ő ajánlotta Kun Ágit, akivel már az első próbán is nagyon jól együtt rezonáltunk.

- S miért éppen Debussy?
- Egy régi szerelem… :-) Sokan mondják, hogy érzékeny vagyok, és ez a varázslatos zenei világ valahogy „fekszik” nekem. No és persze azért is, mert „Debussy év” van – 150 éve , 1862-ben született. Hihetetlen gazdag zene, és ritkán adják elő igazán jól.

- Mire számíthat az, aki ellátogat a pénteki hangversenyre?
- Remélem, hogy sikerül elvarázsolni mindenkit!

- Hogyan tovább? Vissza a nemzetközi karrierhez, vagy most már itthon szeretné a jövőjét építeni?
- Szívesen utazom, gyakorlatilag bárhova a világon, de életvitelszerűen „jó lenne”, ha itthon élhetnék. A szállítható hangszerekkel gyakorlatilag bárhol tudok megfelelő minőségben koncertezni. Tulajdonképpen csak fogadókészségre van szükség, hiszen jó akusztikájú templom mindenütt van. Ne valami patetikus hazafias érzelmet képzeljen el. Egyszerűen itt érzem magam jól. Ide köt minden, a barátok, ismerősök, a motorom, a gyerekkorom.. Itt olyan a levegő illata, amilyen.. itt a Duna-part.. Amikor itthon vagyok, akkor tudok megnyugodni. Más az, amikor azért megyünk valahova, mert éppen egy turné van, ahonnan ide jövünk haza. Vagy amikor azért megyek el, mert muszáj, mert itthon „nem sikerül” élni. És gondoljunk csak bele: MINDENKI nem mehet el ! Az „itt élned, halnod kell” gondolata számomra ezt jelenti: valahogy mégiscsak itt, egymással kellene tudnunk zöldágra vergődni. A lehetőség megvan rá – CSAK a mentalitáson, a gondolkodásmódon múlik. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy a legkeményebb anyag a Földön nem a gyémánt, vagy a titánium.. hanem az emberi gondolat.

- Árulja el, mi Lengyel Zoltán legnagyobb álma, vágya?
- Több ilyen is van. Az egyik a barcelonai Sagrada Familia templomban orgonálni – ez talán egyszer majd össze is jön. Emellett klassz lenne, ha eljátszhatnék még néhány zongoraversenyt a kedvenceim közül. Végülis, az orgona- és zongorakoncertekkel, a saját zenémmel azt csinálom, amit szeretek.. Úgyhogy csak folytatni kell, amit eddig csináltam. Mondjuk úgy, hogy az az „álmom”, hogy megélhessek a hivatásomból – hogy azzal tölthessem az időmet, amire egész eddigi életemben készültem, és amivel most már (úgy hiszem) adni is tudok valamit az embereknek. Butaságnak tűnik számomra, hogy sok-sok év alatt felkészültem erre, és most, amikor már képes vagyok adni valamit az embereknek, akkor egyszercsak közlik, hogy „nem kell”. (Pedig nem is igaz, hogy nem kell.) Olyan ez, mintha aprólékos gonddal felépítenénk egy házat, majd amikor már a függöny is felkerült a helyére, akkor úgy döntünk, hogy nem használjuk, inkább mégse költözzön bele senki. És ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Sok kiváló művész kollégám küzd azzal az érzéssel, hogy „nem kellek”. Gyakran szokás „a mai világ”-ra hivatkozni… Nos, én úgy gondolom, hogy éppen a technológiák fejlődése révén (mely egyre hatékonyabb termelést tesz lehetővé) egyre könnyebbé kellene váljon a létezésünkhöz szükséges dolgok megtermelése. Az alapvető dolgoké, mint például étel, lakhatás, beleértve a számlákat is. Így az emberi élet „hangsúlya” (elvileg) jobban el kellene tolódjon a létfenntartás felől az önmegvalósítás felé. (Maslow piramis - http://hu.wikipedia.org/wiki/Maslow-piramis)
Meggyőződésem és tapasztalatom is az, hogy ha valaki élvezi amit csinál, akkor jobban csinálja. Úgy tudunk többet adni másoknak is. Képzeljen csak el egy fodrászt, aki utálja a munkáját. És képzeljen el egy másikat, aki élvezi, fantáziát visz bele, és közben jókat beszélget az ügyfeleivel… Melyikhez menne szívesebben ?
Szokás valamiféle erénynek tekinteni, ha az ember sokat szenved (hadd ne használjak most közkeletűbb kifejezést..). Szerintem akkor lenne jobb a világ, ha minél többen csinálhatnának olyasmit, amit szeretnek csinálni, olyasmit, ami „neki való”. Számomra például nem „munka” egy zenét megírni és felvenni. Sőt, úgy kell időt lopnom arra, hogy mondjuk kimenjek a konyhába, enni… De ugyanezt elmondhatnám egy-egy zenemű megtanulásáról. Egy varázslatos, érdekes és gazdag világ ez, ami feltölt, felemel, megnyugtat és fel is izgat egyszerre. A mai „stresszes” világban erre úgy hiszem, nagyon sokaknak van szüksége. Olyan ez, mint a vitamin. Egy ideig el lehet lenni nélküle is, de ha huzamosabb ideig hiány keletkezik, akkor felborul az egyensúly. (A lélek egyensúlya.. de tán a testé is, hiszen a zenével gyógyítani is lehet.)
Az az „álmom”, hogy ezt a lebegő, néha „fellegekben járó”, sőt időnként transzcendens élményt átadhassam másoknak – bár ez inkább cél, mint álom. Álomnak az elérhetetlen dolgokat szoktuk hívni… Amiről csak álmodozunk.. Ilyen értelemben nincsenek álmaim.. ;-) „csak” terveim… Várom, hogy olyan emberekkel találkozzak, akik partnernek bizonyulnak ehhez az elképzeléshez, akik látnak benne „fantáziát”, akik érzik a létjogosultságát. Vannak ilyen emberek.. és manapság már elég egy e-mailt megírni. Tehát, ha belegondolunk, valójában nem külső körülményeken múlik, hogy milyen lesz a világ körülöttünk. Rajtunk múlik. A gondolkodásmódon, a mentalitáson. Szervezzünk együtt koncerteket! Ezt én nem nevezném „álomnak” – bár kétségtelenül van valami álomszerű abban a lebegésben, abban a dimenzióban, ahova a zene visz.

- Havassy Anna Katalin -

[2012.02.25.]