Odacsapós rock n roll a Sziget utolsó napján - "Mennyből a Dave Grohl, eljött Hozzátok"

Az idei Szigeten annyi Foo Fighters pólóban rohangáló embert láttam, mint pár éve Fila táskásat a Blahán, úgyhogy nem volt kérdés, hogy az utolsó napon is, a tegnap már harmadjára hazánkban fellépő zenekart várta mindenki.

2013 óta minden évben ellátogatok a Szigetre és nem volt még olyan év, amikor csalódottan távoztam volna. Valahogy az egész atmoszféra, a helyszín és a rengeteg jó arc ember (szándékosan ne hívjuk tömegnek) együttállása olyan élményekkel gazdagít évről-évre, hogy 30 évesen sem tartom cikinek, hogy rohanok a Mastercard színpadhoz és tudom, megint találok egy új kedvencet, akit utána évekig bömböltetek majd otthon a szomszédok nagy örömére. Na de ne szaladjunk ennyire előre...

Az idea line up-ra abszolút nem lehet egy rossz szót sem szólni, főleg, ha az utolsó nap fellépőíre gondolunk, amikor az egész Nagyszínpad kizárólag a rockzenéról szólt. (Ennek egyébként is így kellene lennie minden fesztiválon, minden nap, de ugye én elfogult vagyok, nézzétek el nekem). A Frank Carter and the Rattlesnakes koncertjéről bevallom őszintén lecsúsztunk, a sorok már a VIP-sajtószektornál is kigyóztak, így amire beértünk már nem találkoztunk velük.

De jött Johnny Marr, egykori Smith dalszerző, akinek nagyon vártam a fellépését. Zeneileg beleköthetetlen volt, azonban a minimális kommunikációja a közönséggel ahhoz vezetett, hogy a legtöbben csak iszogattak és beszélgettek, nem igazán mutattak érdeklődést a britpop era egyik legjobb gitárosa koncertje iránt. Johnny-ék hibamentesen letolták a show-t, majd köszönés nélkül távoztak, ami szintén egy fekete pontot ér. Gyorsan elugrottunk egy kis munícióért: igazán kiváló grillkolbászt ettünk a Petőfi-Volt Színpad mellett. Kijelenthető, hogy az idei évben nagyon meg lehettünk elégedve a Sziget vendéglátó helyeivel is. Nyilván, ha az ember ott hagy háromezer Forintot egy grillkolbászos hotdogra, akkor legyen kiadós és finom is. Így is történt.

Kicsivel hét óra után kezdődött a Mastercard színpadon, az IDLES koncertje, amiről már előre sejthető volt, hogy nem csak a színpad, de a Sziget egyik legjobb koncertjét adhatják. Nem túlzás azt állítanom, hogy több ezer koncerten voltam már az elmúlt 15 évben, de az egyik legnagyobb energialöketet ezek a teljesen őrült fazonok nyomták le a színpadról. Ordítanak, ugrálnak, alsógatyában tombolnak, mindenféle zajokat keltenek, mikrofonnal ütik a gitárjaikat, s minden tag komplett elmebeteg. A bulit azonban az első daltól élvező komoly létszámú közönséget azonban megvették kilóra (köztük engem is). A Joe Talbott vezette bristoli huligánok koncertje a Sziget történetének is a legjobbjai között kell szerepeljen, amit mi sem bizonyít jobban, mint amikor a mellettem szépen felöltözött, koktélruhás kishölgy punkrockerként kezdett el egyedül tombolni. Sajnos a koncert végét nem tudtuk megvárni, mert a Nagyszínpadon kezdett a Twenty One Pilots, akiket szintén nagy érdeklődéssel vártam. Az amerikai duó nekem nagyon eredeti és elképesztő szimpatikus volt a legelejétől kezdve. Tyler Joseph és Josh Dun legalább annyira közvetlen és egyszerű fickók, mint Dave Grohl. Valószínűleg ezt a szervezők is tudták, s nem véletlen rakták Őket egymás után. Hihetetlen energiát nyomtak a srácok, Tyler basszerozott, zongorázott, ukulelézett, ugrált a zongoráról és folyamatosan fenntartotta a színpad előtti kb. 60 ezer ember figyelmét. Nem mehetünk el amellett sem, hogy Josh Dun kiváló és egyenjogú társa volt a show-ban, hiszen kiváló dobolása mellett, szaltózott  és a koncert végén a közönség feje fölött dobszólózott. Elképesztő buli volt! 

Az idei Szigeten annyi Foo Fighters pólóban rohangáló embert láttam, mint pár éve Fila táskásat a Blahán, úgyhogy nem volt kérdés, hogy az utolsó napon is, a zárónapon már harmadjára hazánkban fellépő zenekart várta mindenki.

A koncert baromi erős setlistje (All my life, Learn to fly, The pretender indításként), majd tömény két és fél órányi rock n roll show következett. A buli közepén picit leült a banda, sajnáltam, hogy a Wheelst csak átsolgozva, lassabb verzióban adták elő, de nyilván az ötvenes éveikben járó rocksztároknak is kell néhány szusszanásnyi pihi. Dave Grohl pedig tette amihez a legjobban ért: hol feltüzelte a népet, hol kedves storykkal fűszerezte az átkötő szövegeket. Taylor Hawkins dobossal helyet cserélve előadták a Queen Under Pressure-jét, ami már évek óta szerepel a setlistjükben. Nem volt tűzijáték, felesleges csinadratta, csak pár városi srác, akik imádnak együtt zenélni. Ha mégis nagyon kukacoskodnék, akkor két dolgot tudnék csak negatívumként megjegyezni: az első, hogy nagyon örültünk volna pár magyar szónak, esetleg egy szianak, vagy köszinek, továbbá bizonyos daloknál a rengeteg jammeléssel meghosszabbított sláger helyett nagyon szuper lett volna pár szerintem sajnálatosan kihagyott és mellőzött dal eljátszása: a Generator, a Word Forward vagy a Long Road to Ruin. A közönség azonban teljesen megőrült a buli alatt, hiszen a mai rockzene talán legnagyobb ikonja, a mémekben is angyalként, Jézusként ábrázolt egykori Nirvana dobos, tegnap este megmutatta, hogy amíg Ő itt van, addig semmi baj nem érheti a rockzenét és énekelhetjük átköltve együtt: “Mennyből a Dave Grohl, eljött Hozzátok”

[2019.08.23.]