A japánok szívDOBbanása - A riasztó sem okozott ritmuszavart

A Yamato egy taiko csoport. Azaz japán dobosok, hagyományos japán dobokkal. Műsoraik világszerte kedveltek, hozzánk sem először látogattak el, sőt, az eredetileg meghirdetett előadások mellé plusz koncerteket is beiktattak a nagy érdeklődés miatt. Idén új műsorral turnéznak, melynek címe „Matsuri Fiesta!”.

Ahogy honlapjukon is áll, a Matsuri fesztivál hagyománya régi időkre nyúlik vissza, s mindig is elválaszthatatlan volt az ősi japán doboktól, a taikóktól. Amint felhangzottak az első dobok Matsuriban, „az emberek munkát félbehagyva felkerekedtek a távoli falvakból is, csak hogy közelről hallhassák varázslatos hangjait”. A taiko dobokat „az éneklő, táncoló tömeg ünneplése ölelte körül, így ebben a forgatagban a Matsuri lényege sok évszázadon át a jelenlévő energiák áramoltatása, a munkában kimerült testek feltöltése, és a mindenkiben ott rejlő életöröm ünneplése volt. A Matsuri szó jelentése: tisztelet, a hatalmas Isten tisztelete.”

Az itthoni előadások közül idén az első – a plakátokon szereplő kiírástól eltérően – április 21-én volt. Ez volt az egyik utólag hozzáadott dátum, ezért valószínűleg ennek tudható be, hogy nem is telt meg a Budapest Kongresszusi Központ, sőt, épphogy csak félig lehetett.

A műsor egy balladaszerű dallal indult, amibe fokozatosan csatlakoztak be a különböző hangszerek – merthogy nem kizárólag dobokat szólaltattak meg a zenészek. Játszottak kis kézi cintányéron (chappa vagy tebyoushi), bambuszból készült harántfuvolán (shinobue vagy takebue), kézi gongon (kane), de a hagyományos japán hangzásvilágra oly jellemző háromhúros, bendzsószerű shamisen, és a koto, azaz japán citera hangjai is felcsendültek.

Nemek harca, dobokkal

Az együttes előadása az ámulatba ejtő virtuozitás mellett humorban is bővelkedett. A tízfős csapatban fele-fele arányban vannak lányok és fiúk, így adta magát, hogy a nemek harca egy dobpárbajban is kifejeződjön. Ez volt az első remek alkalom a hallgatóság bevonására, a két fiú rögtön maga mellé állította a közönséget: jelzéseikre meghatározott taps volt a válasz. Persze a kihívó fél, a két lány se hagyta magát, s fergeteges hangcsatározás bontakozott ki. Sajnálatos malőr volt a riasztó megszólalása és a nézőtéri fények felkapcsolódása, de profikra jellemzően ez sem zökkentette ki a művészeket az előadás ritmusából.

A szünet előtt sor került még hármójuk kézi cintányéros szóló-mókázására is, amikor egy láthatatlan valamit dobáltak és kaptak el a hangszerekkel, így létrehozva a csilingelő-csörrenő hangokat, sorozatosan komikus helyzeteket teremtve. A végén a közönségbe pöccintették a „léglabdácskát” (számomra legalábbis kis golyóként jelent meg az imitált játékszer), mintegy finoman jelezve, csinálja utánuk, aki tudja.

A második részben kissé átalakult a tradicionális díszlet, a rizspapír függönyök és a lampionok nagyobb hangsúlyt kaptak, pompás látványt nyújtott a többszintesre kialakított színpadkép. Az idáig lábakon álló hatalmas dobok a hasukra fordítva, állványokról néztek a közönségre. A terem falait is megrezegtető robajjal szólalt meg a legnagyobb, fenséges taiko, s nem maradt el a szép kiejtéssel elhangzó „jó estét kívánok” sem.

Pontosság, szórakoztatással

Lapos dob, kötél-feszített dob, hosszú testű dob, lécből készült dob – mintegy negyven taiko, köztük az elképesztő 1,7 méter átmérőjű, 500 kg-os monstrummal. Szépségük, hangjuk bemutatva lenyűgöző technikai tudással, pontossággal, fegyelemmel, alázattal, de azért a jókedvet, szórakoz(tat)ást sem megvetve.

Búcsúzásképpen még egy kis lecke tapsból a közönségnek – hát igen, ezt is meg lehet úgy cifrázni, hogy követni is nehéz, nemhogy visszatapsolni az elhangzott ütemet. Mindenesetre az biztos, hogy jó hangulatban, megelégedéssel, és mély elismeréssel lehet távozni egy ilyen koncertről, és kár kihagyni.

– Fejes Anna –

[2010.04.23.]