Tank's not dead! - Tankcsapda szuperkoncerttel nyitott a Sziget, képekkel

Lehet, hogy a Sziget egyre kevésbé a miénk (erre utal a jegyárakon és a mindenféle vendéglátósok árképzésén felül az is, hogy idén már egyetlen magyar előadó sem kaphatott Nagyszínpadot a hivatalos napok programjában). De amíg vannak ennyire jól sikerült „mínuszegyedik” vagy nulladik napjaink (gondolok itt a tavalyi legkedvesebb emlékeimre a Magyar Dal Napjáról), addig még ezt a fajta „kirekesztést” is elviseli nemzeti- és öntudatom. A tegnapi esténél sokkal többet, jobbat nekem nem adhat egyetlen sziget egyetlen napja sem. Úgy érzem, a csúcson kezdtem, és itt be is fejezem.

Az ember tervez

2009 augusztus havának tízedik napját írjuk. Este egy partyra vagyok hivatalos. És bár éppen 20 éve volt, hogy barátainkkal nagykorúságunk beköszöntét ünnepeltük, most mégis ugyanolyan izgatottan készülődök az estére, mint ahogy azt tinédzser korom utolsó szakaszában tettem. Most is úgy tervezgetem az est minden momentumát, mintha csak az első randevúra készülnék. Pedig a három debreceni sráccal, akikkel ezúttal is találkozni fogunk már jó néhány estét átbuliztunk. De ez most valahogy más lesz... A Tankcsapdával két, együtt töltött évtizedet ünneplünk meg. 

A tervezgetés persze nem ma kezdődött. A nyár eddigi részét részben alárendeltem a mai estének. Értem ez alatt azt, hogy erőnek erejével fogtam vissza magam és tartózkodtam egynémely fesztivál látogatásától annak érdekében, hogy kellőképpen ki legyek éhezve a srácokra. Hasonló megfontolásból lakatot tettem a szinte hiánytalan Tankológiát őrző szekrényem ajtajára, amely mögött 14 nagylemez, 2 maxi CD és 5 DVD lapul meg (sajnos az egyetlen kiadásra került VHS kazetta nincs birtokomban). Végül, közvetlen felvezetésként, az elmúlt napokban Aurórát hallgattam. Azt az Aurórát, amelyiknek elő-zenekaraként életemben először láttam Lukácsékat...

Most, hogy a várakozás utolsó perceit e pár sor rögzítésével sikerült elviselhetővé tenni, végre tényleg itt az idő, hogy elinduljak. Jóllehet ezúttal extrém hosszúságúra tervezik a koncertet, az ígért 150 percből egyetlen egyet sem szeretnék kihagyni.

Ha zajt akartok!

Bár a Sziget Fesztivál még egyáltalán nem kezdődött el (itt jegyzem meg, először azt gondoltam, milyen hülyeség ez a nulladik, pláne a -1. nap, de aztán belegondoltam, hogy költséghatékonyság szempontjából igen jól járunk, ha ezek a napok megkülönböztetnek a Sziget többi „hivatalos” napjától), a helyi érdekű vasúton már jelentős többséggel bírtak azon utasok, akik csak a Filatorigátig tervezték utazásukat.

Egy részük szigetlakó felszereléssel érkezett, de legalább ennyien voltak, akik csak erre az egy estére tervezték átmeneti kiszakadásukat a civilizációból. Egyébiránt soha nem ment még ilyen flottul, gördülékenyen a bejutás a hajógyáráról elhíresült szigetre (amely éppen az említett üzem okán egykoron egészen más jellegű zajkeltő eszközök hangjától zengett, az óbudaiak semmivel sem nagyobb örömére).

Ezért a biztonsági ráhagyásként fenntartott időt folyadékháztartásunk tartalékképzésére tudtuk felhasználni. E tevékenységünk komfortfokozat növelő és szocializációs, kapcsolaterősítő hatásain felül bölcs előrelátásnak is bizonyult. A koncerten ugyanis legalább két liter testnedv távozott belőlünk. Ráadásul az iszogatással szinte semmit nem veszítettünk potenciális pozíciónk erejéből, hiszen 10 perccel a koncert megkezdése előtt is kényelmesen be tudtunk sétálni a fokozódó tömegben a 20. sorig.

Baj van!!

Első pillanatban a huszadik sor környékén állni biztonságosnak látszott. Különösen még ekkor, az első taktusok felcsendülése előtt. A nyugalom azonban tényleg csak látszólagos volt. Másodpercek alatt felforrtak az indulatok. Arra lettünk figyelmesek, hogy mellettünk egy zömök, kopasz fiatalember habzó szájjal készül egy nálánál legalább 10 évvel fiatalabb, igazi „nyüzüge” srác (lehetett vagy 16) torkának ugrani. Már szinte megsajnáltuk a bárgyún vigyorgó tinit, aki látszólag mit sem törődött azzal, hogy percei meg vannak számlálva.

De ekkor rádöbbentünk, hogy személyében a legalja.hu egyik potenciális sztárjához van „szerencsénk”, ugyanis konstatáltuk, hogy miközben értetlenül kíváncsiskodott, miért is kellene neki izmos malacvágtában kihúznia a tömegből, még mindig kezében tartja a pisilőjét. És ha már a kezében volt, gondolta, rendeltetésszerűen használja is. Az az apró tény nem szabott gátat elképzelésének, hogy nem a szép számmal kihelyezett mobil szaniter rendszerek egyikében áll, hanem egy ötvenezres tömeg közepén. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.

A legjobb mérgek

Szerencsére nem maradt időnk tovább foglalkozni ezzel a közjátékkal, mert szinte másodperc pontossággal a meghirdetett időben (ezt egyébként nagyon csípem a Sziget-ben) színpadra lépett Fejes, majd Cseresznye és legvégül Lukács Laci, aki rögtön letette a névjegyét, kicsit megtévesztve a Tankcsapda háza táján kissé járatlan nézőket. A két és fél órás zúzás ugyanis a Rock a nevem című számmal kezdődött. (Stílusosan, hiszen ez a Mindenki vár valamit album első száma, ami ebben a minőségében tökéletesen illett a szituációba.) Majd jöttek sorban a legjobb mérgek a tucatnyinál is több albumról, punkosabbak, rockosabbak, talpalávalók (értsd: pogózósak), líraibbak.

Talán csak a ’96-os ...CAUSE FOR SALE albumról nem hallottunk egyetlen számot sem, de ezzel kapcsolatosan nem alakult ki bennem különösebb hiányérzet (egyébként is, nagy összeggel lefogadtam volna, hogy ha valahol, akkor a Szigeten Laci nem fog angolul énekelni). Húsz aktív év hihetetlen gazdag termését természetesen nem lehetett hiánytalanul elénk tárni, de nagyon gondosan összeválogatott bőségtál várt minket az ünnepi lakomán. 

Punk and roll!

E beszámoló abból a szempontból sem lesz teljes, hogy nem tudom megmondani, milyen volt a hangzás, a látvány, az összhatás a színpadtól számított 20, 50, vagy akár 100 méteres távolságból figyelve. Bár eredetileg nem így terveztem, a harmadik számnál már a hatodik sorban találtam magam és a következő több, mint két órát ebben a sávban töltöttem el. A harmadik sornál előrébb nem jutottam az élő falban, ugyanakkor a tizedik sorig is legfeljebb egyszer, vagy kétszer sodort hátra az örvény.

A mikro-szférámban tökéletes volt a buli. Férfias bár, de abszolút baráti hangvételű, igazi „fergeteg-party” kerekedett ki belőle. Jól szóltak a srácok, az arcukon a kezdeti feszültség után az látszott, hogy hozzánk hasonlóan jól érzik magukat, és egymást. A programban gyakorlatilag nem volt üresjárat. Legfeljebb két kisebb pihenő, ráadásul azok áténekléséhez is kaptunk háttérzenét. Először akkor csitulhatott kicsit a tömeg, amikor az „akusztikus blokkra” készítették fel a színpadot, majd mikor annak végeztével beállították a technikát az utolsó óra zúzásához (amikor is aztán már volt minden, lángcsóváktól a tűzijátékig).

Élni vagy égni

Azt már csak a koncertről készülő DVD megjelenése (!) után fogom megtudni, hogy a pirotechnikai eszközök milyen színpadképet eredményeztek. Onnan, ahol én álltam, csak azt tudtam megállapítani, hogy alkalmasak a kvázi fájdalommentes epilálásra. Az orromból legalábbis kiégették a szőrt J. Mindeközben a fokozódó hőséget enyhítendő a színpad előtti árokból az első sorokat folyamatosan ellátták vizes palackokkal.

Szerencsére ezúttal senkinek nem támadt olyan elvetemült ötlete, hogy a kapott itókával megkínálja a zenekar tagjait, a palackok, gyors kiürülésükig kézről kézre jártak. Lukácsék ezen az estén szintén csak vízzel oltották szomjukat a színpadon töltött két és fél óra alatt. Csupán egyetlen üveg pezsgőt durrantottak el, azt is csak a legutolsó patronként, amikor már a kötelező ráadást is elnyomták. Nem csak ebből a momentumból, hanem sok egyéb apróságból is látszott, valóban mindent megtettek azért, hogy a legjobbat nyújthassák (magukból) rajongóiknak. Részemről csak azt mondhatom, sikerült.

Agyarország

Újra módosult a „legjobb Tankcsapda koncertjeim” értelemszerűen szubjektív rangsora. Két bizonytalansági tényező van annak kapcsán, hogy a dobogó melyik fokára helyezzem a tegnapi bulit. Az egyik a füst, a másik pedig a lábdob. Nem mintha a füstgépekkel vagy Fejes szerelésével gondok lettek volna... Sokkal inkább arról van szó, hogy az egyik kedvenc számom hiányát nem tudtam még feldolgozni. Kiváltképp, hogy idén ez volt a harmadik koncertem, és egyiken sem hallhattam. De eddig azzal nyugtattam magam, biztos azért nem játsszák a fiúk, mert a jubileumi bulira tartogatják. Fájdalmas tévedés volt. (E fájdalmat enyhítendő az első e-mail, amit reggel kaptam, a Füst és lábdob videoklipjére mutató link volt. Milyen szegényes is lenne az életünk figyelmes barátok nélkül! Köszi, Szilvi!)
 

Képekért klikk a fotókra!

 
Nagyon nagy dolog az, hogy 20 év elteltével nem egy emlékkoncerten voltunk vendégek (egy felmelegített bablevesre), mint ahogy nem is egy - kizárólag gazdasági megfontolásból összehozott - újrabarátkozás tanúi lehettünk. A Tankcsapda 20 éven át egyazon felállásban, töretlen hittel és lelkesedéssel élt, ahogy most is él és remélem, még nagyon sokáig élni fog. Fiúk, Isten éltessen Titeket sokáig!

Ajánljuk! A Sziget Fesztivál -1 napja képekben

[2009.08.13.]