2022. december 5. | hétfő | Vilma nevenapja
 
Regisztráció 
Belépés Belépés
Keresés
RSS RSS Hírek Hírek Meghallgattuk Meghallgattuk Ajánlók Ajánlók Fesztiválok Fesztiválok Interjúk Interjúk
zene.hu a kezdőlapom feliratkozás hírlevélre
 
 
 
zenés állások
Oldal.info
 
 
 
Képgalériák
Cure az Arénában

Sikerült kiCUREállnom magam! - The Cure adott koncertet Budapesten

Fennállása óta ötödik alkalommal tette tiszteletét és adott teltházas koncertet 2022. október 26-án a brit The Cure zenekar Magyarországon. Csakúgy, mint legutóbb 2016-ban, újra a Papp László Sportarénában!

Előre leszögezem, hogy nem vagyok egy ős-Cure-os, sőt… 1989-90 körüli serdülőkoromban talán annyit már tudtam, hogy vannak a depesesek meg a kjúrosok, de ezt is csak azért, mert az előbbiekből ismertem egyet és ő felhomályosított. Ettől függetlenül számomra mindkettő tábor megfoghatatlanul „alter” volt azokban a zord fekete ruháikban. Persze mit tudtam még akkor az egészről, hogy ez egy életérzés, de így jár az, aki –jobb híján- a Zenebutikon szocializálódott.

Emlékszem, legelső konkrét, audio-vizuális találkozásom a The Cure-ral a kisebb horrornak is beillő Lullaby volt úgy 1990 körül az akkor berobbanó, még egész nap klipeket sugárzó és komplett könnyűzenei spektrumnyitogató MusicTV-n. Ez az, amiben a kirúzsozott, madárfészek hajú főhős Robert Smith (a.k.a. Kovács Robi) bepókhálózódik az ágyban, aztán a végén elnyeli valami nagy szőrös izé. Tizenéves süldő fejjel ezt nagyon nem tudtam hová tenni, de beégett rendesen, azóta pedig bátran kijelenthetjük, hogy mind a klip, mind a dal igazi klasszikus vált a banda 1989-es, talán legnagyobb sikert és elismerést hozó Disintegration című lemezével egyetemben. Ezen az albumon szerepelt még a szintén klasszik, cseppkőbarlangban szenvelgős Lovesong, aztán kicsivel később, 1992-ben jött a  Friday I’m in Love, egyértelműen a legpopulárisabb daluk, amit a rádiók is szívesen játszanak a mai napig, ezzel önkéntelenül és végérvényesen felrakva a gothic rock-ot - vagy mi a fityfenének titulálták a stílusukat anno- a zenei térképre. S habár az 1976-ban alakult banda soha nem lett az a tipikus fősodor, ma már a The Cure egyértelműen egy intézmény, Robert Smith hangját és zenei világát pedig ezer közül is felismerni!

Legutolsó stúdióalbumuk, a nem túl nagy port kavaró 2008-as 4:13 Dream óta Smith-t legutóbb a skót Chvrches kiválóra sikeredett „How not to drown”-jában láttam közreműködni. Ezzel egyidőben, idén tavasszal jelentette ki (be), hogy a The Cure már csak akkor ad ki új anyagot, ha tényleg nagyon muszáj és feltétlenül mondani szeretnének valamit, majd belebegtette, hogy szeptemberre jön az új stúdióalbum, a Songs Of a Lost World, ami az eddigi legborúsabbnak (áááh!) ígérkezik a sorlemezek közül, ami nem semmi. De ezt ellenpontozandó készül egy másik, vidámabb dalcsokor is, amitől az összes rajongó minimum megnyalhatja minden ujját.  Aztán ezeknek így októberre se híre, se hamva, maximum a Lost World Tour 22 elnevezés árulkodik sejtelmesen valamiről… Mondjuk egy Cure-nak azért így sem túl nehéz összerakni egy ütős tracklist-et, max ha lesznek is új dalok, azokat még nem üvölti a közönség teli torokból.

Kíváncsian vártam hát, hogy viszonylagosan az európai turnéjuk elején, Prága és Zágráb között félúton vajon milyen koncertélményt kapok ettől a legendás zenekartól? Vajon „kiCUREállhatom” velük szembeni jelentős lemaradásomat? A válasz egyértelmű: nagyon is!

A név kötelez és ez egy világszínvonalú produkció, nem kétséges! Az ízes skót akcentussal éneklő, szimpatikus The Twilight Sad előzenekar után Robert Smith-ék 60+-osan is rendesen megdöngették az Aréna falait – és bitang jól szólt minden! Önmagában megsüvegelendő a 27 (!) dalból álló, kb. 2 és fél órás játékidő, amiben változatosan merítenek a gazdag életműből, egyben új, modernebb hangzásba öltöztetve a régebbi dalokat. A látvány a mérethez képest minimalista és statikus, ám roppant hatásos. A vaskos fénypászmák mellett a zenekar háta mögötti osztott LED falon izgalmas álló-vagy élő képek, animációk, montázsok segítették az érzelmi ráhangolódást. Egyik kedvencem, amikor a dobos mögötti kameraállásból maga a közönség is a szembesülhet önmagával, vagyis hogyan fest a tömött nézőtér a színpadról. Naná, hogy királyul!

Egyértelműen a kissé anti-frontember Smith áll a középpontban, aki nem az a poénos beszólásokkal szórakoztató szószátyár típus, jó, ha a dalok közötti rövid szünetekben néha elejt egy „Th’kyou”-t, bár egyszer mintha motyogott volna pár mondatot, de a szoros program amúgy sem hagy túl sok időt ilyen sallangokra. Ő egy jelenség, a karakter, aki a kisugárzásával, hangjával varázsol, mert itt szó sincs közönségénekeltetésről/tapsoltatásról, de láthatólag ez senkit sem zavar, egy Cure-koncert nem erről szól. Az öttagú zenekar pedig hatalmas alázattal és magas technikai tudással támogatja a produkciót, sokszor hosszan kitartott, pszihedelikus magasságokba emelve azt. A dobos Jason Cooper mint egy gép, tűpontoson és keményen hozza az alapot a Smith után legrégebbi tagnak számító Simon Gallup basszusgitárossal, aki egy amolyan igazi rákendroll arc és mint a stillfűrész, úgy varacskol a néha már térd alá eresztett hangszerén, persze végig szigorúan rockterpeszben. Mellettük a szintén viszonylag régebbi tagnak számító Roger O’Donnel billentyűs, a veterán gitáros zseni Reeves Gabrels és a billentyűs/gitáros Perry Bamonte alkotja a jelenlegi kíséretet.

A koncert egy új dallal, a szép lassan maga alá gyűrő Alone-nal (hát ebből mondjuk nem lesz rádiósláger) nyit, ezt követi még két másik, hasonló tempójú kompozíció (Pictures of You, Closedown), majd az A Night Like This-szel váltanak magasabb fokozatra a fiúk, többek között elhangzik a Lovesong, a Fascination Street vagy a Shake Dog Shake és meg sem állunk a 16 dalos főblokk végéig. Csupán egy alkalommal vesznek vissza a lendületből, ezt pedig egy másik új dal, a vonós backing-track-el megtámogatott, líraibb hangvételű And Nothing is Forever kedvéért teszik. Majd némi rövid hatásszünet után jön az első ráadás, szintén egy új dallal, a karakteres zongoratémával operáló I Can Never Say Goodbye-jal nyitva. Az ezt kiegészítő másik három középtempós dal után csak itt éreztem, hogy talán picit leült a koncert, de gyorsan jött is a második, egyben utolsó felvonás, ahol aztán semmit nem bíztak a véletlenre, megérkezett a várva várt slágerparádé (Lullaby, Friday I’m in Love, Just Like Heaven) is, hogy aztán egy Boys Don’t Cry-jal zárják le ezt az igazán kimerítő műsort.

Mindezeket summázva kimondhatjuk: habár ez a mély, gazdag szövésű muzsika nem mindenkinek könnyen befogadható, Robert Smith és zenekara erőtől duzzadó, kirobbanó formában van és mindenképpen érdemes bepótolni őket élőben, egyben izgatottan várni az új lemez(eke)t! Most nyugatabbra haladnak tovább, hogy végül egy tripla (!) londoni bulival zárják európai turnéjukat decemberben. De miképpen Smith is elbúcsúzott a végén: még találkozunk!

RIZsA

Cure az Arénában képekben - klikk a fotóra

 

[2022.10.30.]

Megosztom:

Szólj hozzá! (Ehhez be kell lépned)
lap teteje
 
magán kölcsön ajánlat (Email: mariakovac szolgáltatás [2022.12.03.]
gazda szolgáltatás [2022.12.01.]
apróhirdetés
Otthoni játékok
Led izzók kedvezményes áron, 5 év garanciával
© SirOeshImpresszumMédiaajánlatSiteMap/Honlaptérkép • RandD: Jumu

Megnéztük a Sonata Arctica akusztikus koncertjét
A power metal egyik alappillérének számító...

Ilyen volt az Alter Bridge koncert - képriport
A Pawns & Kings turné 18 ország 25 városát...

Ilyen volt a Volbeat koncert az MVM Dome-ban - képriport
Beszámoló Bródy János Aréna koncertjéről - képekkel
900. alkalommal is lezuhant a csillár a Madách Színház színpadán - képekben
Újra elkápráztatott minket az Incognito!
Nosztalgikus energia és hamisítatlan old-school hip-hop árasztotta el a Budapest Arénát.
beszámolók még
Led izzók kedvezményes áron, 5 év garanciával