"Hunyd le a szemed, nézz szét belül!" Év- és önértékelő beszélgetés Lukács Lacival
- Az egyik ilyen, a Köszönet Doktor, ami az album felvezető maxija volt és amihez videoklip is készült. Ezt a számot a nyár közepén jelentettük meg maxi CD-n, így az őszi turnén már nem is annyira újként élt a közönség tudatában. Másrészt az új lemeznek van egy punkos, pörgős, gyors tempójú címadó dala (amely cím egyébként tömör és lényegre törő), amit megint csak kézenfekvő volt betenni a programba. Ennek a számnak, és így a lemeznek a címét egyébként a megjelenés előtt sokan félreértelmezték, hiszen azt hitték, ez egyfajta búcsúlemez, amivel elköszönünk és itt vége a Tankcsapdának. De aki meghallgatta a lemezt, vagy akárcsak ennek a számnak a szövegét, az tudhatja, hogy ez nem egy elköszönés, itt egészen másról van szó.
- Ebben a számban is nagyon jól megfigyelhető, hogy olyan, mintha két számot gyúrtatok volna össze eggyé, amely megoldás eleddig nem volt jellemző a dalaitokra. Ez is a már említett kísérletezéshez köthető?
- Régebben is volt egyik-másik lemezünkön egy-egy dal, amely hangszerelésében vagy hangzásában olyan volt, mintha több számból raktuk volna össze, de ezen a lemezen ez kétségtelenül élesebben kiütközik és koncentráltabban köszön vissza. Talán éppen ezek az éles és hirtelen váltások eredményezték részben a kezdeti értetlenkedést a lemezzel kapcsolatban.
- Az említett két számon kívül szerepel még új szám a mostani turné programjában?
- Ez a két szám volt, ami a turnét végig kísérte, ezek mellett most, az utolsó koncerteken elővettük még a lemez nyitószámát, a Csapda vagyunk című nótát is. Ez pedig azért került be, mert egy jó program-adó dal, ha úgy tetszik egy zenekari ars poetica. Ez a három szám a maximum erre az időszakra.
- Igaz ez az év hátralévő két nagy koncertjére, a SYMA csarnokra és Debrecenre, a Főnix arénára is?
- Igen, így van. Természetesen az új lemezen van még ezeken kívül egy csomó nóta. Ráadásul ahogy telnek a hetek, egyre több olyan visszajelzés érkezik, miszerint „Vazze, ez a lemez mégiscsak k*va jó!”. Éppen ezért gondoljuk azt, hogy amikor április legelején megkezdjük a ténylegesen lemezbemutatónak szánt, tizenegynéhány állomásra tervezett turnénkat, addigra a többi dal is beérik arra, hogy azokon a koncerteken már kimondottan azok alkossák a program gerincét. Persze kiegészülve egy sor szerzeménnyel a „kötelező programból”.
- A decemberi debreceni koncertre készültök valami extrával a hazai közönségnek? Próbáljátok valamivel külön emlékezetessé tenni a jubileumi év legutolsó koncertjét? Nem arra gondolok persze, hogy láthatjuk-e majd Lukács Lacit hastáncot járni...
- Egyrészt mivel Debrecenben már elég régóta évente egy önálló koncertünk van, nevezetesen ez az év végi koncert, éppen ezért ha nincs a dolognak semmi különösebb apropója, akkor is ez egyfajta ünnepi esemény a városban. Nekünk is és a közönségnek is. Persze ha van egy ilyen apropó, mint ez a jubileum, az nyilván egy kicsikét még inkább fokozott várakozást eredményez részünkről is és a közönség részéről is. Arra, hogy készülünk-e valamilyen meglepetéssel, azt mondhatom, hogy korcsolyázó jegesmedvékre és szaltózó pingvinekre a színpadon nem kell számítani. A Tankcsapda soha nem is erről szólt.
- Nem lesznek sztárvendégek, sem hasonlók. Hárman felmegyünk a színpadra és az emberek fejét legyaluljuk. De azért egy kicsit mégiscsak több lesz. A Sziget koncert az szólt mindenkinek. Jöttek rengetegen az ország minden pontjáról, sőt a határon túlról is. A Főnixben lesz a
debreceni jubileumi koncert, ahová szintén jönnek ugyan mindenfelől, de ez mégiscsak „A” hazai pályás koncert. Ennek megfelelően készülünk a koncert hosszát és az anyag erősségét illetően.
- Én is erre gondoltam, hogy ez egy igazi MINDENT BELE koncert lesz.
- Hogyne, természetesen. Lesznek benne mindenféle korszakunkból kemény dalok, laza dalok, lesz benne akusztikus rész, és minden egyéb, ami a Tankcsapdát a húsz év alatt jellemezte. Egyrészt tehát egy jó alapos, jó hosszú koncert lesz, másrészt ha a hely adottságainak függvényében nem is tudunk minden effektet bevetni, minden poént elsütni, amit a Szigeten, szabadtéren meg tudtunk csinálni, de ami bele- illetve a csövön kifér, az az ért bele lesz téve...
- Nem szeretnék ünneprontó lenne, mégis óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy ha az ember felér a csúcsra – amit azt hiszem, Ti az augusztusi koncerttel végképp elmondhattok magatokról -, akkor nem ijesztő egy kicsit onnan előre nézni? Kijelenthetem, hogy amit Magyarországon el lehet érni, azt Ti elértétek. Innen hova, hogyan lehet továbblépni a nélkül, hogy ne érezzétek azt, hogy lefelé mentek?
- Az a helyzet, hogy ez a mondat, miszerint mindent elértünk, amit csak itthon lehet, 1992-ben, vagy 1993-ban hangzott el először, és azóta is rendszeresen megfogalmazódik. Lehet, hogy így van. De ezt egész egyszerűen nem lehet előre tudni. Amikor a Legjobb méreg lemezünk megjelent, az persze még egy másik korszak volt technikai értelemben is és lassabban jutott el az emberekhez a lemez híre és maga a lemez is. De amikor végül odaért mindenhová, akkor azt mondták sokan, hogy „Hát, srácok, Ti ennél többet és jobbat úgysem tudtok csinálni. Annál többet, mint hogy önálló turnéra indultok és eladtok egy csomó lemezt és kazettát, Magyarországon rockzenekar el nem tud érni.” Ehhez képest azóta minden alkalommal, amikor egy új lemezünk kijött, amikor valami újabb dolgot megcsináltunk, egy-egy hosszabb turnét tudtunk sikeresen magunk mögött, egy-egy újabb arany- vagy platina-lemezt sikerült összehoznunk egy-egy albumunkkal, ugyanez a mondat időről időre ismét elhangzott... Ez tart már vagy tizenhat éve.
- Addig jó, amíg ezt hallja az ember.
- Persze. És nyilván nem rosszindulatból mondják. Őszintén szólva mi ezzel a dologgal sohasem foglalkoztunk. Mert lehet, hogy tényleg most vagyunk a csúcson, lehet, hogy tavaly voltunk, vagy éppen jövőre leszünk. Nem tudom. Nekünk nem az a dolgunk, hogy ezen rágódjunk, hanem hogy azt csináljuk, amihez a legjobban értünk, ami a zenélés. A többit, azt, hogy melyik vélemény állt közelebb a valósághoz, majd az idő igazolja. Ráadásul ez a
csúcs, ez egy elég viszonylagos dolog. Kétségtelen, hogy ha megcsinálunk egy ilyen bulit, mint a Sziget koncert volt, akkor azt lehet nyugodtan a zenekar egyik csúcspontjának tekinteni és lehet azt mondani, hogy ennél többen úgysem lesznek ránk kíváncsiak és lehet szögre akasztani a gitárokat és a dobverőt. Igenám, de mi
szeretünk zenélni. Szeretünk koncertezni és szeretünk színpadra állni. Ha harmincötezer ember néz minket akkor is, és ha háromszáz, akkor is.
- Ezek szerint olyan ez, mint egy focista életében a VB cím megnyerése? Attól még a következő kupamérkőzésen, egy harmadosztályú csapat ellen is úgy lép pályára, hogy gólt akar lőni és győzni akar...
- Pontosan. Az más kérdés persze, hogy egy karrier során, legyen szó akár egy sportolóról, akár egy zenészről vannak hullámhegyek és hullámvölgyek, vannak nehezebb és könnyebb, sikeres és kevésbé sikeres időszakok. Ez kétségtelenül így van. De addig, amíg szeretünk zenélni, amíg ez az egész dolog érdekel minket, addig mindig van motiváció és nem kell azon gondolkoznunk, hogy vajon mit kellene most csinálni, mit kellene kezdeni magunkkal. Egész egyszerűen élvezni kell, hogy tehetjük azt, amit szeretünk csinálni.
- Egyetlen egyszer sem fordult meg a fejedben, hogy mi lesz akkor, ha kihull a gitár a kezedből, mit fogsz utána csinálni?
- Utána valószínűleg halott leszek.
- Adja az Ég, hogy úgy legyen! Persze nem azt szeretném ezzel mondani, hogy minél hamarabb következzen be a pillanat, sokkal inkább, hogy életed utolsó akkordját is a gitárodon fogd le.
- Persze, világos. Amióta az eszemet tudom, nagyjából azóta szeretnék zenélni. Az életemnek több, mint a felét a Tankcsapda töltötte ki. Ráadásul én a Tankcsapdát megelőzően is éveken át zenéltem más zenekarokban. Mire a Tankcsapda megalakulására sor került, túl voltam az első lemez felvételemen, sőt az első külföldi koncerteken is. Tehát mindig is ezt akartam csinálni, és szeretem is, amit csinálok. Nemigen tudom elképzelni, hogy csak azért hagynám abba, mert már unom. Az persze lehet, hogy egyszer abba
kell hagynom, mert már nem tudok felmenni a színpadra, vagy már annyira remeg a kezem a Parkinson kórtól, hogy nem tudok lefogni egy akkordot. De addig, amíg ez fizikálisan nem okoz gondot nekem sem és a közönségnek sem megterhelő, hogy engem lásson, addig nincs ok azon gondolkodni, hogy mit csinálok majd a zenélés után. Ezért mondtam, hogy valószínűleg akkor halott leszek.
- Igen, csak azért merült fel bennem ez a kérdés, mert azért a Ti műfajotok ilyen szempontból kicsit jobban lehatárol Titeket. Mert amíg azt el tudom képzelni, hogy egy Buena Vista Social Club koncerten valamelyik zenészt tolókocsival gördítenek a színpadra és ott mégis teljes értékű zenei élményt nyújt a közönségnek, addig ez nehezebben működne a punk és rockzene világában.
- Ebben igazad van. Nyilván az, amit mi csinálunk, az a fajta, a színpadon is intenzív előadásmódot követelő, fejrázós-kiabálós, páros lábon ugrálós műfaj, az 68 évesen kicsit hiteltelen lenne. De azt gondolom, hogy a zenéléstől, a zene
csinálástól akkor sem kell feltétlenül elszakadni valakinek, ha egyébként már nem színpadképes, hanem például másoknak ír zenét. Nem azért mondom, mintha ilyen terveim lennének. De ha holnap levágná a vonat a két lábamat, akkor persze nem tudnék páros lábon ugrálni a színpadon, de ettől függetlenül szövegeket és zenéket tudnék írni akkor is.
- Jellemzően Te szoktál a Tankcsapda nevében megszólalni, interjúkat adni. Ez abból adódik, hogy Te vagy a frontember, abból, hogy Te vagy a legrégebbi tag, vagy egyszerűen Te szeretsz legjobban beszélni?
- Mindegyikben van valami. Egyrészt tényleg jobban szeretek beszélni, mint a többiek. Másrészt a többiek, Cseresznye és Tamás pontosan tudják, hogy attól, hogy én adom az interjúk túlnyomó többségét, attól még ez nem egy egyszemélyes zenekar. A Tankcsapda nem egyenlő Lukács Lacival. Ha ez így lenne, akkor Cseresznye nem lenne a zenekar tagja tizennyolcadik éve és Tamás sem lenne velünk lassan több, mint tíz éve. Ez nem egy hakni-brigád, semmilyen poszton, itt igenis fontos, hogy kik zenélnek. Ez akkor is igaz, ha az emberek egy része a megjelenések okán sokszor a zenekart velem azonosítja.
- Mindezek alapján jól érzem, hogy nem fogjátok tragikusan megélni a 20. születésnap elmúlását és nem aggódtok, hogy mivel fogjátok a 21. évet ki- vagy megtölteni?
- Jaj, dehogyis. Nemrégiben volt egy dupla koncertünk Győrben. A két nap közötti éjszaka volt egy divatos kifejezéssel élve – amúgy tök spontán „szerveződött” - zenekari meetingünk. Szóval elkezdtünk beszélgetni. Ennek során már azt is tervezgettük, hogy mit fogunk csinálni 2011 őszén. Ilyen szinten vagyunk tele tervekkel és ötletekkel. És persze olyan dolgokról beszélgettünk, amiket még soha nem csináltunk korábban. Most nem mennék bele a részletekbe, mert azok egyrészt még nagyon kiforratlanok, másrészt nem is erről van szó. Csak ezzel is meg szerettem volna mutatni, hogy egyáltalán nem ott tartunk, hogy azon remegjünk, hogy december 29-én Debrecenben véget ér a jubileumi turné és „Úristen, mit fogunk csinálni január elsején?”. Amúgy megmondom: aludni fogunk.
- Nincs más hátra, minthogy megköszönjem a beszélgetést és az év utolsó két durranásához, valamint a következő, nem kevésbé izgalmasnak ígérkező évhez MINDEN JÓT kívánjak. Talán még csak annyit: viszlát! Talán épp Debrecenben.
- Köszönöm én is.
Hazafelé úton persze még egy sor kérdés jutott eszembe, amit mindenképpen meg szerettem volna kérdezni Lukács Lacitól. Mégsem voltam elégedetlen. Mert úgy éreztem, valami olyat kaptam ettől a beszélgetéstől, amire legmerészebb álmomban sem gondoltam. Megérezhettem valamit a
titokból. Nevezetesen azt, hogy nincs titok. Legfeljebb annyi, hogy Laciék tényleg teljesen mentesek az úgynevezett sztár-allűröktől. Azon a bizonyos – és viszonylagosnak aposztrofált - csúcson is megmaradtak a jelző legnemesebb értelmében véve egyszerű zenészek. Azt éreztem, békében vannak a világgal, mert megtalálták a helyüket benne. Elméjükben tiszta, egyszerű gondolatokkal, célokkal, értékrenddel. Ezért tudnak teljesen hitelesen szólni hozzánk. Sokszor a mi gondolatainkat megfogalmazva. Ezért érezzük sokan úgy, hogy jó őket hallgatni. És vélhetően ezért tudnak emberileg és szakmailag is együtt működni. Egy mindenkiért, mindenki egyért. És persze értünk.
Olvass tovább: Nézd meg a Tankcsapda klipjét és pontozd!
- Balázs András -
[2009.12.20.]
Hírek
