Pásztor Erzsi: "Az egész életem a színház. Mindig élem a szerepemet."

Hajmeresztő estre készül Keresztes Ildikó és Szirtes Gábor társaságában, a Turay Ida Színház kötelékében a Kossuth- és Jászai-díjas színésznő, Pásztor Erzsi. Interaktív krimiszínházi előadás keretén belül lép március 10-én az Orfeum színpadára, hogy a közönséggel együtt oldják meg a rejtélyt...

„Színház az egész világ”, ám az előadás igazán akkor élvezetes, amikor a színész önmagát alázattal háttérbe szorítva, hitelesen testesíti meg az általa megformált karaktert, amikor azzá válik, akit amúgy „csak” eljátszik. Ha pedig mindemellett drámai és komikus szerepben egyaránt emlékezetes alakítást nyújt, attól válik olyan művésszé, mint Pásztor Erzsi, aki 55. éve koptatja a világot jelentő deszkákat.

Ebben a rohanó világban megálltunk néhány percre, hogy merítsünk a tapasztalatok kútjából, összegezve egy gazdag pályafutást.

—    Ha a tükörbe néz, kit lát?

—    Általában jó kedvem van, mert ilyen a természetem; de a tükörben nem nagyon szeretem nézni magamat, mert semmi olyat nem látok, ami tetszene. Amúgy nincs vele bajom, soha nem is volt. Ha megnézem a régi filmjeimet, pl. amikor a Veri az ördög a feleségétben harminc-egynéhány kilóval vékonyabban futok a csirkét vágni, más nem veszi észre, de én tudom, hogy bombajó lábaim voltak; és ez mind elmúlik, amikor az ember megöregszik. [Felnevet.] Van helyette más. Elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok.

Tisztességesen éltem az életemet. Az én pályámon nem túl szerencsés, ha valaki szerény és várakozik. Én ezt megtapasztaltam.

Sosem jártam csörömpölni; inkább számon kérték, miért nem mentem. A mű dolgokat nem szeretem. Amikor örökké mosolyogni kell mereven, elfáradok. Más, amikor belülről jön – nálam ez pedig elég gyakori. A szomorúságot kevésbé lehet felismerni, de a vidámságot nem lehet csinálni, azon látszik, hogy hamis.

—    Gazdag pályafutása alatt számtalan karaktert alakított. Közülük melyik a legkedvesebb szívének? Melyik vésődött be leginkább az emlékezetébe?

—    Pécsett, 36 évesen alakítottam először Orbánnét a Macskajátékban. Közel 40 évig kísért végig ez a szerep. Végül az én kérésemre hagytuk el, mert úgy érzem, ezt kijátszottam. Nekem mindenek felett állt ez a szerep. Imádtam.

Ezen kívül igazából mindent szerettem, amit csináltam, mert megszerettettem magammal. Persze, utáltam, amikor 22 évesen kikerültem a főiskoláról, és a hetvenéves öregasszonyt játszottam… 5 percig. Aztán, miután kemény munkával megküzdöttem vele, és egy olyan hiteles figura lett belőle, ami a közönségnek és nekem is egyaránt örömöt okozott, akkor azért az valami.

Igazából ezt is csak most értékelem. Mindig elégedetlen voltam, mert azt hiszem, a képességeimnél jóval kevesebbet játszottam.

—    A nagyközönség elsősorban komikai oldaláról ismeri, ám több mint 125 premierje során, több alkalommal tanúbizonyságot tett drámai tehetségéről is. Mi jelentette/jelenti a nagyobb kihívást: őszintén megnevettetni, elgondolkoztatni vagy megríkatni?

—    Ez leginkább szerepfüggő. Sokszor az okozott gondot, hogy én ne sírjam el magamat. Nem önsajnálatból, hanem egyszerűen annyira imádtam. Az egész életem a színház volt. Most ne tartson nagyképűnek, de mindig úgy éreztem, hogy élem a szerepemet! Az alatt az idő alatt, amíg ott voltam, az voltam, akit játszottam.

A teljes interjúért klikk

Fotó és szöveg: Aigner Ivan

[2015.03.01.]