Mike Oldfield 55 éves, aki a kezdetekben csak a családjának játszott

Sokak nagy kedvence Mike Oldfield, akinek szakmai nagyságát nehéz lenne megkérdőjelezni. A zenész ma ünnepli 55. születésnapját, amelyen a Zene.hu is köszönti egy vázlatos visszatekintéssel.

Angliában, Readingben született, 1953. május 15-én. A szülei nem muzsikusok voltak, de érdekes módon három gyermekük is azzá vált. A zenéhez orvos apjának annyi köze volt, hogy akusztikus gitáron minden karácsonykor eljátszott egy dalt a családnak.

A kis Mike hét éves korában a televízióban hallotta játszani Bert Weedon-t, a gitárvirtuózt, és ekkor kérte meg apját, hogy vegyen neki egy gitárt. Tíz éves korában már zenéket írt. Nem sokkal később folk klubokban szerepelt. Ezt követően egy amatőr beatzenekarban zenélt, ahol Shadows számokat adtak elő.

Az első saját zenekarok

Tizennégy esztendős volt amikor Sally nővérével megalakították The Sallyangie nevű folkduójukat. A nővére főleg énekelt, Mike pedig f gitározott, a dalaikat is maguk szerezték. A Transatlantic lemezkiadó társaságnál 1968-ban meg is jelentettek egy nagylemezt, Children of the Sun címmel. 1969-ben pedig egy kislemezt adtak ki. A duó ezután felbomlott. Sally Oldfield szóló karrierbe kezdett, Mike pedig másik testvérével, Terry Oldfielddel alakított újabb duót, Barefoot néven.

Rockzenét játszottak, de lemezt kiadni nem tudtak, hamar szétváltak útjaik. Oldfield 1970 márciusában Kevin Ayers zenekarához került (Kevin Ayers & The Whole World), mint basszusgitáros. A zenekarban munkássága Ayers 1969-ben megjelent szólóalbumának turnéjával indult. A formáció végnapjaiban Mike már szólógitáron is játszott.

Szárnypróbálgatások, nagy csapásokkal

Ebben az időszakban kezdte el komponálni a később Tubular Bells néven megjelent anyagot. Kevin Ayers zenekarától kölcsönzött magnóval kísérletezett műve részleteinek felvételével. 1972 őszén kapott egy hét stúdióidőt az akkor alakuló Virgin Records stúdiójában, ahol felvette új kompozíciójának első részét. Egymaga több, mint 20 hangszeren játszott. Végül az albumot 1973. május 25-én adták ki.

A lemez azonnal hatalmas sikert aratott, a kritikusok fennhangon dicsérték. A könnyűzenei világban akkoriban kizárólagos, néhány perces szerzemények helyett itt az 50 perces mű mindössze két részből áll. Megszületett a könnyűzenei koncept egyik leghíresebb darabja, ötvöződnek benne a rock, a klasszikus zene és a világzene elemei.

Film betétdala is

Júliusban az album felkerült az angol slágerlistára. Európaszerte is jól fogyott, a következő év elejére a slágerlisták első helyére került, annak ellenére, hogy a munka nem populáris darab. Amerikában azután kezdett a lemez jobban fogyni, hogy a The Excorsist című horrorfilm zenéjeként is felhasználták. A londoni Royal Albert Hall-ban 1974 decemberében előadták a Tubular Bells és a Hergest Ridge nagyzenekari változatát. Oldfield nem lépett fel, a gitárszólót Steve Hillage játszotta. 

Később megjelent az Ommadawn című anyag, amelyen a népzenei elemek erősödése érezhető. Sokak számára ez az egyik első világzenei lemez. Oldfield a sikereket pszichésen nehezen kezelte, depresszióval küzdött ezekben az időkben. Hosszabb szünet után jelent meg az 1978-as dupla album, az Incantations. Az lemez megjelenése után – most először – nagyszabású koncertsorozatba kezdett. Több, mint 50 zenésszel, nagy kórussal. Ezeket a koncerteket örökíti meg az Exposed dupla lemez.

Összecsapásra is jutott idő

A sorozat azonban félbemaradt, az anyagi veszteség miatt gyorsan új albumot kellett kiadni, mely 1979-ben jelent meg Platinum címmel. Erre került fel a Platinum című, négy részes kompozíció. A lemez másik fele azonban kissé összecsapott. Egy már korábban elkészült természetfilm kísérőzenéje, egy punkrock paródia és egy Gershwin feldolgozás is megtalálható rajta.

[2008.05.15.]