Az év interjúja! "Ne kérjen elnézést!": őszinte beszélgetés Szécsi Pál nővérével a legendáról
- Pali újra és újra felénekelte a számot, de egyszer sem volt kibékülve a végeredménnyel. Valamit mindig hiányolt belőle, az intim hangvételt, a líraiságot. A végén szokatlan megoldást találtak ki. Berendeztek neki egy
szekrényféleséget, oda bújt be a mikrofonnal, a sötétbe, egyedül. Azonnal sikerült úgy megszólaltatnia a dalt, ahogy kezdettől fogva szerette volna. És senki nem haragudott rá ezért, nem sztárallűrnek tekintették. Tisztelték és szerették. Ahogyan ő is szeretett mindenkit. Mint ahogy egy gyerek tud szeretni.
- Mondhatjuk, hogy - elnézést a kifejezésért - mintha egy kicsit naiv lett volna?
- Ne kérjen elnézést, a „naiv” egy gyönyörű tartalommal bíró szó. A naivitás a gyermekek sajátossága. A tiszta lelkű embereké. Ő ilyen volt. Nem tudta, nem akarta a rosszat beengedni az életébe. Tiltakozott a rossz dolgok ellen, elzárta magát előlük. Soha, semmit nem bosszult meg, vagy torolt meg.
- Bántották?
-
Nem. De ismerték ezt a gyenge pontját, a gyermeki naivitást és ezt sokan kihasználták. Anyagi és érzelmi tekintetben egyaránt. Domján Editet is ezért kezdték ki Pali „barátai”. Tudták, hogy Edit ugyanazoktól a dolgoktól félti őt, amelyektől én. Tudták, hogy meg akarja védeni, de ez csak úgy lett volna lehetséges, ha nem engedi az őt kihasználók közelébe. Ezért mindent megtettek, hogy szétszakítsák őket. Sikerült.
- 1986-ban azt nyilatkozta, önmagát is okolja, amiért nem figyelt jobban a testvérére. Lehetett rá egyáltalán jobban odafigyelni? Így érzi még ma is?
- Ez az érzés soha nem fog csitulni. Tudtam, hogy tudok hatni rá. De pontosan tudtam azt is, hogy gyermeki naivitása ellenére felnőtt ember volt. Nem lehetett rátelepedni, erőszakkal irányítani. Az életéről szóló színdarab csodálatos előadás. Ma már több örömöt okoz a megtekintése, mint fájdalmat. Ebben nagy szerepe van annak, ahogy a kapcsolatunkat, a két testvér kapcsolatát ábrázolják. Ahogyan összetartanak, összetartoznak, Ahogyan közös a felelősségtudatuk. Az édesanyjuk miatt és az egymásrautaltságuk miatt is.
- Domján Edit halála után…
-
Megváltozott. Megkeseredett. Akkor ment ki Németországba, ott is maradt egy ideig. Úgy hozták haza, itthon pedig elsimították a dolgot, nehogy rásüssék: disszidens. Énekelt még, a közönség szeretettel fogadta vissza, egyetlen gyalázkodó cikken kívül a sajtó is mellé állt, hiszen újra itthon volt. Az országnak, a közönségnek szüksége volt Szécsire, neki pedig a közönségre. De nem volt többé ugyanaz. Sokszor mondogatta: „Nem tudok többé énekelni.” De csinálta. Ez volt már az egyetlen boldogsága.
- És jött 1974. április 30-a…
- Borzalmas volt és felfoghatatlan. Hisztériahullám söpört végig az országon. Persze azonnal megindult a bűnbakkeresés és az egymásra mutogatás. Amikor behívattak a rendőrségre tanúként meghallgatni, úgy beszéltek velem, mint valami gyilkossal. Azt sem tudtam, hol vagyok. Tudnék néhány nevet mondani, akik igenis valamilyen módon felelősek Pali haláláért. De nem teszem. Nem mintha félnék, ahhoz már sok mindent megéltem…
- A temetés május 10-én volt a Farkasréti temetőben.
- Szinte csak képekre emlékszem. Tele voltam nyugtatóval, de még így is érzékeltem a tömeg elállatiasodását. Rengetegen voltak, akik méltó búcsút szerettek volna venni tőle. És voltak olyanok, akik a cirkusz miatt jöttek. A ravatalozó ajtaját be kellett láncolni, különben betörték volna. Sikítoztak, elájultak az emberek. Volt, aki Aradszkytól követelte, hogy énekeljen. A sírnál Ihászék szó szerint kordont vontak a saját testükből a megvadult tömeg és közénk, különben belelöktek volna a sírba bennünket. Iszonyatos volt…
- Hatvannégy éves lenne az idén. Ön szerint mit csinálna, ha élne? Abbahagyta volna a zenét?
- Semmiképpen. Nagy szavak, de rá igaz: ő ezt a dolgot Szent Hivatásnak tekintette. Ugyanúgy énekelt a legapróbb falu közönségének is, mintha a Táncdalfesztiválon lenne. Soha, soha nem kezelte le a közönséget. Mert azt azonnal megérzik. Annak idején beszélgettünk vele arról, mi lesz pár évtized múlva. Egy dolog biztos: bohócot soha nem csinált volna magából. Azt mondta, az operett felé húz a szíve. Szeretett volna megtanulni kitűnően táncolni. Azt hiszem, a színházban remekül érezte volna magát. Nagyon tisztelték és kedvelték egymást Rátonyi Róberttel. Ő sokat segített volna Palinak, de már nem volt rá lehetősége. A Sors furcsa fintora, hogy egymással szemben vannak eltemetve…
- Szécsi népszerűsége szinte semmit nem csökkent. Ugyanúgy hallgatják, szeretik, rajonganak érte, mint akkoriban. Mi a Legenda titka?
- Sokszor feltették már ezt a kérdést. Természetesen a hangja, a bársonyos hang, valamint a teljes azonosulás a dalokkal. Színészeknél jellemző az olyan átlényegülés, mint amilyen nála volt megfigyelhető. De van még egy összetevő, s ez a legfontosabb. Amikor Pali elénekelt egy dalt, mindig ránézett a közönségre, kereste a tekinteteket. A szeme ilyenkor azt mondta: „Értitek? Értettétek hogy miért ezt és miért így énekeltem?” A közönség pedig értette, s attól a pillanattól kezdve a szó legnemesebb értelmében vett cinkosság alakult ki közte és a hallgatóság között. Ez volt a titka. Hogy képes volt arra, amire csak nagyon kevesek. Mert amikor énekelt, dal és közönség összeforrt…
-RNR-
[2009.01.01.]
Hírek
