Rossz hír: Niki Belucci felöltözik

Egyik nap Debrecenben a CAMPUS Partyn, másnap már Franciaországban lép fel. Kezdetben csak a mellére fókuszáltak, de manapság már a személyisége és az alkotómunkája miatt is pörögnek rá a fiatalok. Ő Niki Belucci.

– A mai zenei és közéletben mit gondolsz magadról, milyen szerepet töltesz be?
– Úgy gondolom, hogy egy nemzetközileg elismert DJ vagyok. Így röviden, tömören ennyi.

– Van példaképed a hivatásod terén?
– Igen, DJ Antonyo és még nagyon szeretem Carl Cox-ot. Mondjuk utóbbi nem az én világom zeneileg, mert ő technót játszik, én pedig nem, de attól függetlenül nagyon kedvelem a munkáját.

– Húsz év múlva mivel szeretnél foglalkozni?
– Akkor már negyvenöt leszek, de azért még egy nagyobb partira elmegyek. 2010 januárjától már nem leszek topless, szóval attól sem kell félni, hogy mondjuk lóg a mellem. Remélem, hogy lesz gyerekem, házam, kicsit olyan átlagos életmód, család meg minden. Azért a buli sem maradhat ki, viszont nem szeretnék ilyen Tina Turner lenni, hogy még mindig megyek és dolgozom.

– Tudnál eltartott nő lenni?
– Nem, sosem. Az nem én lennék.

– Szerinted mennyire közelednek feléd őszintén a férfiak?
– Kétszer megkérték már a kezem külföldön és egyszer itthon is. De ez csak poén, nem hiszem, hogy komolyan gondolják, legalábbis remélem, mert nem is ismernek.

– Az extravagáns színpadi megjelenésedet ki találta ki? Te, vagy egy menedzsment aggatta rád?
– Ez az én ötletem volt, mert amikor abbahagytam az előző szakmát, akkor szerettem volna egy olyan dolgot, amire bejönnek az emberek, mert amúgy nem nagyon tudták, hogy ki áll velük szemben. Úgy, hogy csak odamegyek és azt mondom: 'Helló Niki vagyok és én zenélni fogok' - nem hiszem, hogy túl sokakat érdekeltem volna. Így, hogy felül semmi, sikerült becsalogatni a tömeget.

– Könnyű volt kezdetben a váltás?
– Nem. Nagyon nehéz volt elfogadtatni, hogy én ezt fogom csinálni, amíg rájöttem, hogy miként kell zenélni... Gondoltam beállok, csapok egy kis bulit és majd hazamegyek. Ehhez képest volt, amikor sírtam esték után, mert kiürítettem a helyet, szívtam, nem olyan volt az egész, de nem a közönség miatt, hanem az én hibámból, mert nem tudtam rendesen felépíteni, szórakoztatni.

– Mennyi ideig tartott, míg belerázódtál és azt láttad, hogy jó vagy?
– Nagyjából két évig, de akkor sem gondoltam, hogy hű de király vagyok. Odafigyeltem a hallgatóságra, olyan zenét játszottam, amire tudtak is táncolni, mert régen technót nyomtam, azt meg egy nagyon kis réteg szereti itthon.

– Eszedbe jutott, hogy feladod?
– Nem, egyszer sem. Úgy éreztem, hogy nekem ez egy nagyon jó lehetőség, hogy végre azzal foglalkozzak, amit igazán szeretek. Nekem a zene már kiskorom óta erőteljesen az életem része volt a szertorna miatt, meg apukám is mindig hozta haza a rengeted dalt, muzsikát. Éjjel-nappal arra feküdtünk, arra keltünk, és persze partizni is szerettem. Úgy voltam vele, hogy összekötöm a kellemeset a hasznossal, és abban az időben azt hittem, hogy ez így lesz. De ez nem csak ennyi, még most is nehéz, mert sokat vagyok külföldön, holnap például Franciaországban lépek fel, de ezt nem váltanám fel semmilyen más szakmára sem.

– Akkor mondhatjuk, hogy ez a legnagyobb szerelem az életedben?
– Igen, abszolút. Ha teljesen a szívemre hallgatok, akkor kiállok a DJ-pult mögé és zenélek.

- Fábián Tamás (bulvaros.hu) -

[2008.04.14.]