Jean-Michel Jarre elhozta az időgépét Budapestre - képekben

Időutazás a 70-es, 80-as évek technológiájával és zenéjével.

A terem 7.30 körül még majdnem üres. Néhányan már megérkeztek és elfoglalták a helyüket. Míg a fotózás rendjével kapcsolatos információkra várakozom, leülök egy székre az első sorban és csodálva nézegetem a színpadon berendezett hangszerparkot. Minden analóg. Semmi kompjúter.

Eredeti '70-'80-as évekbeli szintetizátorok és különböző ketyerék feltornyozva mindenütt. Egészen varázslatos hangulat lengi be a termet. A régi lemezborítókat, fényképeket idézi, azaz inkább jeleníti meg az a látvány, ami elénk tárul.

Utazás a modern múltba

Képek a koncertről - klikk a fotóra

Az ember elmélyül ezekben a gondolatokban és felidézi a '80-as évekbéli Önmagát, ahogy feltesz egy lemezt és vágyódva tűnődik a borító képein arra gondolva, hogy milyen messze van az a világ, ahol mindennek személyesen is szem- és fültanúi lehetnénk, és tovább pergetve a gondolatokat a korai, akkor ébredő űrkorszakot lefestő zene hangulatán.

A bolygó, a természet és a technika hangjait megjelenítő, és abban az időben az ultramodernséget szimbólizáló hangzásvilágon - és az azt létrehozó eszközökön - azt veszi észre, hogy egy utazáson van a modern múltban, amiben már rég elavult, de még mindig képes a csillogásra, sőt klasszikus értékké vált. Valami boldogabb békeidőket idéz, amikor minden kezdődött, amikor a technológia rohanó fejlődése éppen csak útnak indult.

Igaz lehet, hogy ezt csak azok érezhetjük, akik megélték ezt a korszakot akár gyermekként, mert az volt a mi kezdetünk is, ami egybeesett a számítógép megjelenésének hajnalával, azzal az időszakkal, amikor még a Commodore-64 sem létezett.

Döbbenet! A terem megtelt

Egyszer csak megérkeztek az ülőhely tulajdonosai és így kizökkentem egy pillanatra a gondolataimból, mikor átadtam nekik a helyüket és felállva hátrafordultam. Döbbenten vettem észre, hogy a terem zsúfolásig megtelt. Gyorsan azt kezdtem kutatni a memóriám zugaiban, hogy mikor is volt ebben a csarnokban ilyen teltház egy jazz, vagy valami rocktól és popularitástól eltérő műfaj esetében.

Arra jutottam, hogy nem tudok visszaemlékezni ilyenre, de aztán már nem is volt idő ezen morfondírozni, mert megint hatalmába kerítettek a felhőtlen gyermekévek édeskés gondolatai, ahogy a lemezjátszó előtt a borítókat nézegetve vágyakoztunk a képek helyszínére, és csodáltuk a csúcstechnológiát, melyen keresztül Jean-Michel megjelenítette az űrkorszakot idéző, tudományos-fantasztikus filmek hangulatát és azok történeteit. És - számomra mindenképpen - még most is ezt teszi. Ez a technika még ma is csodálatra méltó, és az is, hogy még mindig létezik és megőrizte a helyét a mai világban is.

A képek a koncertről - klikk a fotóra

Természetesen nem csak a gépekről, azokról az eszközökről beszélek, melyek Jean-Michel aposztrofálása szerint is a szintetizátorok Stradivarius-ai, hanem a zenéről is, amely még mindig tarolni képes. Ezt az a hatalmas siker bizonyítja, melyet megtapasztalhattunk mindannyian, akik ott lehettünk ezen az időutazáson.

Nem is számít, hogyan őrizte meg a fiatalságát

Most megélhettük az akkori hatásokat, amit akár a kínai vagy bármelyik másik koncert közönsége átélhetett. Mindezt tetézte az a tény, hogy Jean-Michel is olyan volt minden ízében, mintha a '80-as évekből jött volna el közénk, egy 30 éves vitalitásával, mozdulataival és teljes megjelenésével. Nem is számít, hogyan őrizte meg a fiatalságát, mert nem csak fiatalnak néz ki, de úgy is viselkedik: a színpadon egy fiatal embert lát a publikum. Valóban úgy éreztem, hogy visszamentünk az időben, újra gyerek vagyok tiszta szívvel, a kezdetek kapujában, és ott lehetek, ahol akkor nem lehettem. Olyan volt mintha bepótolhattam volna a 20 éve elmaradt élményeket.

Hogy konkrétan a zenéről is ejtsek néhány szót, el kell mondanom, hogy természetesen ugyanolyan módon szólalt meg, ahogy a lemezekről megszokhattuk, csak még sokkal átütőbb intenzitással - természetesen. A hangerő elég magasra volt tekerve, de olyan kristálytisztán szólt az egész, annyira Hi-fi volt, hogy ez nem volt zavaró, pedig a színpad közelében a mélyek - olykor - nemhogy a ruhát rázták az emberen, de szinte a velőt is a csontjainkban.

Érdekes dramaturgiai hatások

Az Oxygene anyaga természetesen egy mai megfogalmazásban volt hallható, kiegészülve eddig nem játszott effektekkel és dallamokkal. A különös hangszerek között a legérdekesebb egy pulpitusszerű képződmény volt (valószínűleg teremin, vagy egy hozzá hasonló elven működő cucc) mely előtt állva Jean-Michel a hangszerből kiálló két fémpálcához közelítve kezeit csalta ki a dallamokat, mely úgy hatott, mint valami beszéd, vagy afféle szónoklat, ahogy a hangszer formája a szónoki emelvényeket idézte, és ahogy Jean a kezeivel gesztikulálva játszott rajta. Az előadásnak - mint egy színjátéknak - érdekes dramaturgiai hatásokat adtak ezek a jelenetek.

A fények is díszletként szerepeltek, a teljes szinpadképnek pedig is része volt egy hatalmas vetítővászon a háttérben, a rajta vetített régi tudományos filmek fantasztikus képeivel; további kettő kivetítő volt kétoldalt, illetve egy hatalmas tükör, mely a színpad felett látszott lebegni, és amely időnként megváltoztatva az állásszögét lejjebb ereszkedett, betekintést engedve a Jean Michel-t körülvevő szintetizátor-erdőbe, így felülnézetből láttatva, hogy az egyik hangszertől a másikig ugorva Ő hozza létre a zenét a szemünk előtt, és hogy itt semmi nem művi, vagy előre felvett, szóval mindez tökéletesen illett az összképbe, létrehozva ezzel a leírt élményeket.

A siker frenetikus és átütő volt, a teltházas publikum őrjöngve követelte a ráadásokat, és Jean-Michel végül azzal búcsúzott, hogy reméli hamarosan újra találkozhatunk Magyarországon egy igazi szabadég-alatti koncerten.  A koncert és az élmény a szó szoros és átvitt értelmében is fantasztikus volt. Köszönet érte.

- endre - 

[2008.11.19.]