David Bowie eredetileg David Jones néven született Brixton-ban, Dél-Londonban 1947. január 8-án. A világszerte stílus- és zenei ikon 21 évesen lett sztár a Space Oddity-vel. Van egy fia, a 41 éves Duncan, 41 – ismertebben Zowie – első feleségétől, Angie-től és egy 12 éves lánya második felségétől, a modell Imantól.
Tíz év óta első kislemezét, a Where Are We Now? hamarosan, március 11-én követi The Next Day című vadiúj albuma. A legenda a The Sun riporterének mesélt arról, mit szeretett volna tudni 18 évesen…
Kétségek nélkül
"Amikor 18 voltam úgy véltem, romantikusként nem lehet harmincnál tovább élni. Azt gondoltam: ’Én egy művész vagyok. Ez azt jelenti, hogy harmincnál sosem leszek több, és az emberek majd azt mondják, ’Igen, tetszetős hulla lett’. Tudtam, hogy érdekesnek tartanak 18 évesen, mert tisztában voltam vele, hogy bármit megúszhatok, amit a színpadon csinálok. Égető, túláradó érzés volt, hogy egy nap ez megtörténhet velem. Most sem mondhatom, hogy voltak kétségeim efelől.
Nyomj egy tetsziket, ha szereted a zenét.
Nyolc éves korom óta, mikro megkaptam a She’s Got It-et Little Richardtól azt mondtam: ’Ezt akarom csinálni és olyan izgalmas akarok lenni, mint ő’. Soha nem jutott eszembe, hogy van más lehetőség is, mint a siker. Mikor a dolgok nem mentek túl jól, depressziós lettem. Soha nem gondoltam öngyilkosságra – egyáltalán nem -, inkább egyfajta nyugdíjba mentem, újra alakultam és újra kezdtem.
Álmodoztam. Minden figyelmem arra koncentráltam, hogy eljussak Amerikába. A szubkultúra, James Dean, a rock ’n’ roll, a beat szerzők miatt. Azt gondoltam, ez jelentene mindent vagy semmit. De Beckenham-ben éltem, Kentben! Egy kommunában, megosztva a házat, amit – remélem van jogom hozzá elmondani – Haddon Hall-nak hívtak. Hetente fizettünk a bérletért 7.50-et (fontot). Ez segítség volt olyanoknak, mint én, akiknek nem volt állandó munkájuk."
Szerencsés volt
"Zenészként teljesen magam voltam akkoriban. Előre felvett magnószalagokat használtam, gitároztam és énekeltem – egyszemélyes műsorszám voltam. Én vezettem a koncertekre a szűk, kicsi Fiatomban. Én indítottam el és állítottam meg az M1-et, hogy máshonnan játsszon.
Emlékszem egy londoni koncertre, ahol egy csapat bőrfejűnek zenéltem, akik égő cigarettákat dobáltak hozzám. Azt gondoltam: ’Ennyi volt. A karrieremnek vége’. De még mindig azt gondoltam, megváltoztathatom a rock ’n’ rollt. Úgy véltem, még több út van, amit felfedezhetek. Nem lehet minden a farmer és a hosszú haj, ami akkoriban volt a jellemző.
(…)Nagyon szerencsés voltam, mert Owen Frampton (a rocksztár Peter Frampton apja) megalapította az egyik első művészeti kurzust Angliában azoknak, akik már betöltötték a 11. évüket. (…)A Bromley Műszaki Középiskolába jártam. Pocsék diák voltam. Más dolgok jártak a fejemben. A három évvel fiatalabb Peter Frampton a művészeti blokkba jött a gitárjával. Már akkor csodálatos volt. Leültünk és Buddy Holly dalokat játszottunk."
Nagyon mélyen
"Számos dolog miatt szerencsés vagyok. Az alkatom? Nem tudok hízni, csakúgy, mint az apám. Félelmek? Repülés. Próbáltam a hipnózist is, de semmi nem segített. Szeretek az előnyeire gondolni. Beutaztam egész Amerikát vonattal és láttam, ami csak így látható.
A legmélyebb pont az életemben 1975-ben volt, amikor 28 voltam, és Los Angelesben éltem. Tényleg azt hittem, hogy nem érem meg a harmincat.
A drogok elvették tőlem az életemet. Úgy éreztem, nagy valószínűséggel meghalok, és akkor ennek az egésznek vége lesz. Az asszisztensem, Coco hozott ki ebből az állapotból. Neki köszönhetően Amerikából Berlinbe kerültem.
A legjobb tanács, amit bárcsak tudtam volna 18 évesen? Ne nyúlj a drogokhoz! Mondták, mielőtt használni kezdtem, amikor használtam és utána is. És az a tanács mindig helyes volt."
Hírek
