Letöltés és file-csere: mi legális, mi nem?

Magyarországon, csakúgy, mint a világ szinte minden országában, fejlett, komoly hagyományokra visszatekintő törvények védik a szellemi termékek alkotóit, létrehozóit, illetve az őket illető szerzői- és ehhez kapcsolódó jogokat, ahogy ezekben az országokban a művészeteknek, művészi alkotásoknak, általában a szellemi termékeknek is komoly hagyományai vannak.

Ezek közé tartoznak a különféle audiovizuális termékek (zeneművek, hangfelvételek, filmek, stb.), de ugyanígy a festmények, rajzok, a könyvek, az újságcikkek, a fotók is. Szellemi termék egy tanár, professzor előadása az iskolában vagy azon kívül, Mengyelejev periódusos rendszere, Darwin evolúciós elmélete, de nem kell sokkal messzebbre tekintenünk ahhoz, hogy lássuk: a különböző szabadalmak, védjegyek, mindenféle „hasznos gondolat” valaki munkájának, erőfeszítésének eredményeként jöhetett és jöhet létre ma is.

Azok, akik valami újat alkotnak a „semmiből”, tehetik ezt úgy, hogy az eredmény látható lesz (például egy cipész), és úgy is, hogy az nem kézzel fogható (például egy zenész). Az eredmény, a „termék” végső formai megjelenésétől függetlenül ezek az emberek mind-mind azt szeretnék – és meg is érdemlik – hogy munkájuk, erőfeszítésük eredményeként a megfelelő ellenszolgáltatásban részesüljenek; valamiféle díjazás mindenképpen jár nekik. Egy cipésznél ez a díj az eladott cipő ellenértéke, egy tanárnál az előadásért kapott tiszteletdíj (vagy a havi fizetés), egy zenésznél, egy zeneszerzőnél, egy hangfelvétel-előállítónál pedig az egyik ilyen javadalmazás a jogdíj.

Amikor valaki az Internetről zenét, filmet, stb. tölt le – kivéve ha valamelyik legális, fizetős letöltő szolgáltatást használja – a művet létrehozó alkotók közül egyetlenegy sem kapja meg a munkájáért járó díjazást. A zeneszerző ingyen írta neki a dalt, a zenész ingyen játszotta el, a kiadó pedig ingyenesen készítette el a stúdióban a végleges hangfelvételt. Ha senki sem hajlandó fizetni az elkészült zenéért vagy filmért, előbb-utóbb az alkotó számára nem éri meg dolgozni, hiszen a zeneszerzés, a zenélés nem biztosítja számára a megélhetést, és kénytelen lesz helyette valamilyen más, megélhetést biztosító tevékenységet végezni – például széklábat faragni vagy palacsintát sütni…

Különösen abszurddá válik mindez akkor, ha valaki az ingyenesen letöltött/lemásolt zenékkel ezután még tovább is kereskedik, valamilyen formában (hamis CD készítés és eladás pénzért, havidíj szedése a letöltés fejében, stb.) ő maga jövedelemhez jut egy olyan termék jóvoltából, amely nem az övé, amelynek elkészítésében semmilyen részt nem vállalt, viszont ezáltal mégis jövedelmet vont el azoktól, akik ténylegesen hozzájárultak az adott mű megszületéséhez.

A letöltés gazdasági és erkölcsi vonatkozásán túl természetesen rendkívül jelentős a jogi megközelítés is, hiszen sokszor a jóhiszemű fogyasztók sem tudják, mi a törvényes és mi nem, esetleg nem illegális-e a tevékenységük, még akkor is, ha sosem volt szándékukban megsérteni a törvényt vagy megkárosítani az alkotókat.

A letöltés a magyar jog szerint - amennyiben jövedelemszerző/fokozó jellege nincs és csak a családi-baráti kör műélvezetét szolgálja - magáncélú másolásnak minősül, amely a törvény értelmében szabad felhasználás (azaz nem engedélyköteles, nem kell utána díjat fizetni). Az ilyen magáncélú letöltőket tehát nem lehet büntetni, velük szemben polgári peres úton sem lehet eredményesen igényt érvényesíteni. Mindez annak ellenére így van, hogy ha belegondolunk, valahol mélyen igazságtalan, hogy egy ilyen esetben a folyamat összes szereplője (az Internet-kapcsolatot biztosító szolgáltató, az anyagot fizetés ellenében hozzáférhetővé tevő kalóz tartalomszolgáltató, illetve a tartalomnak reklámbevétel fejében otthont adó tárhelyszolgáltató) keres a dolgon, kivéve azokat, akiknek a tartalom köszönhető: az alkotók, a zenészek, az előadók és a kiadók.

[2005.04.27.]