Az Éj Királynője - interjú Miklósa Erikával

Miklósa Erika operaénekesnő egészen fiatalon került az élvonalba, különleges hangjával mára meghódította a világot. Rajongói vannak több kontinensen, a legnagyobb operaházak színpadán lép fel, itthon mintha mégsem hallanánk róla eleget.

- Már azt is tudni lehet, hogy 2007-ben az Egyesült Államokban, 2008-ban Londonban fog szerepelni. Nem jelent nagy nyomást, hogy már évekre előre tele a naptára?
- Nem, ez számomra inkább felszabadulás, hiszen a folyamatos fejlődés lehetőségét jelenti. Kimondhatatlanul jó érzés, hogy amit csinálok - pontosabban mondva: inkább, ahogy csinálom -, azt értékelik, és ezért évekre előre "lefoglalnak".

- Az elmúlt másfél évtizedben bejárta a fél világot. Hol lép fel szívesebben: Magyarországon vagy külföldön?
- Hát ez érdekes kérdés... Én 80 százalékban külföldön énekelek, de ez nem jelenti azt, hogy ott is szeretek jobban énekelni. Nehéz erre bármit is felelni, ezért talán az a legjobb válasz, hogy leginkább ott szeretek énekelni, ahol szeretnek hallgatni.

- Melyik országot és melyik Operaházat szereti legjobban?
- Olaszország a kedvencem, de New Yorkban, a Metropolitan színpadán érzem magam a legjobban. Itáliát a hangulatáért imádom, az életérzésért, a tájért, a klímáért, az ételekért és még sorolhatnám tovább. Amerikában pedig minden nagyon professzionálisan működik. Hallatlanul jól szervezett, művészbarát rendszerben dolgozhatok, és azért a négyezer ember előtti énekelés nem akármi!

- A Varázsfuvola Éj királynőjével azonosítják a legtöbben. Ez az Ön kedvence vagy a közönségé?
- Azt hiszem, a közönségé. A menedzserem találta ki, hogy ha valamiben én leszek a legjobb és a legkeresettebb, akkor az abból származó ismertség hozni fogja majd a többi szerepet. Ez az elképzelés gyakorlatilag mostanra igazolódott be, egy hónap alatt három különböző felkérés is érkezett, a három legnagyobb amerikai operaháztól: New York-ból, Washingtonból és San Francisco-ból.

- 15 éves operaénekesi múlttal már rengeteg sikert könyvelhetett el, díjakat kapott itthon és külföldön egyaránt. Melyikre a legbüszkébb?
- A kiskunhalasi díszpolgári címemre. Ebben a városban születtem, és nagyon fiatalon kaptam meg ezt a címet.

- Melyik volt a legkedvesebb koncertje?
- Nehéz visszaemlékezni, biztos, hogy volt olyan. Talán az egyik legemlékezetesebb az, amelyik néhány éve a kapolcsi Művészetek Völgyében volt. A szervezők nem biztosítottak zongorát, a helyszínre érve egy olcsó játék-szintetizátorral fogadtak. Hiába magyarázkodtam, a közönség követelte a fellépést. Akkora sikerünk volt, hogy a szervezők azóta sem hívtak vissza... Vagy amikor a Liszt Ferenc Kamarazenekarral két koncertünk volt egy nap. Délután 5-kor Pannonhalmán, majd este 8-kor Budapesten, a Zeneakadémián. Rendőri kísérettel érkeztünk, ami egy plusz színt, izgalmat adott az estének. Olyan könnyedén énekeltem, hogy még a ráadásban is a zeneirodalomban megírt legmagasabb hangokat dobáltam a színpadról!

- 20 évesen a Magyar Állami Operaházban minden idők legfiatalabban szerződtetett magánénekese lett. Nem érzett emiatt irigységet pályatársai részéről?
- Dehogynem! Csak azt éreztem! Eleinte nem foglalkoztam vele, aztán egy kicsit zavart, most pedig már nem számít. 1990-ben szerződtettek le, addig nem volt rá példa, hogy ennyire fiatalon, szinte az iskola helyett kerül be egy kislány az Operába. Vidékről jöttem, felkaroltak. Más világ volt még akkor - nagyon más volt a világ! -, magas színvonalú volt a munka és csapatszellem uralkodott. Szerencsésnek érzem magam, hogy megélhettem ezt. Azután ahogy nőttem, ahogy egyre sikeresebbé váltam, úgy maradtak el ezek a segítségek.

- Mit gondol, mi kell a sikerhez? Tehetség? Szerencse? Kapcsolatok?
- Igen, ezek mind együtt, plusz még erős akarat és szorgalom. Az biztos, hogy egy pályát fel kell tudni építeni. Tehetség, tanulás, gyakorlás, kapcsolatok, kitartás és szerencse lehet a sorrend, avagy a recept a sikerre. Azt már látom, egyáltalán nem szerencsés állapot, ha túl gyorsan, idő előtt történnek velünk bizonyos dolgok. Persze, értelemszerűen, az sem jó, ha túl későn.

- Tíz éve házasok. Gyerekre még nem gondoltak? Egyáltalán: ennyi munka mellett jutna rá ideje?
- Azt szoktam mondani erre, hogy nekem már van egy gyerekem: a hangom! Mi másképpen vagyunk ezzel a "kell egy gyerek" kérdéssel. Nagy felelősséget jelent, és jelenleg nem az az első gondolatunk, hogy gyereket szeretnénk. Tudom, az idő ezen a téren nem nekem dolgozik, de én mégis úgy érzem, az embernek bármikor lehet gyereke. Nekünk is lesz majd, ha kell, hogy legyen, és le fogunk tudni lassulni hozzá.

Rózsa Melinda (Népszava Magazin )

[2006.09.25.]