Pearl Jam-koncert Zágrábban

Az amerikai banda sajna nem mindennapos vendég kis hazánkban, nem úgy, mint a szomszédos Horvátországban, ahol már jó néhányszor tiszteletét tette. 1996. november 17-én láthattam egyik kedvenc zenekaromat élőben utoljára Pesten.

Mivel látni akartam őket, nem volt mit tenni, egy honi koncertjegy-értékesítő cég okos ötletének köszönhetően belépőt váltottam a Pearl Jam szeptemberi, zágrábi koncertjére. A kritikák által agyondicsért új albumuk nekem is nagyon bejött, így aztán kifejezetten nagy várakozással indultam neki az útnak.

Amikor a Dom Sportova feltűnt a szemeim előtt, két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy megmelegszik a söröm a kezemben, így aztán megiszom. A másik, ami átfutott a finom nedűtől felturbózott agyamon, hogy ez a sportcsarnok melynek faldarabjai néha a lábam alatt mállottak szét, talán megérne egy kisebbfajta felújítást.

Este nyolcra hirdették meg a koncertet, ami azért volt meglepő, mert ezen időpontban a tömeg kétfelé osztva próbált bejutni a számára kinyitott egy-egy kapun a csarnok jobb és bal oldalán. A biztonsági emberek fogdosódása után végre elém tárult a hely belső varázsa. Vagyis megpillantottam a büféket, ahol újabb Karlovacko kerülhetett a kezembe, majd nem sokkal később a gyomromba. A színpadon még semmi mozgás nem volt, ezért irányba vettem az együttes ajándékboltját, ahol mindent lehetett kapni, persze csak ha magasabb vagy 180 centiméternél. Sajna ez rám nem volt igaz, így csak nézője voltam a felettem szálló koncertdátumokkal ellátott pólóknak, majd az értük fizetett kunák körforgalmának. Végül egy S-es pólót villantott felém az eladólány, de amikor elém tartotta, és meglátta,hogy még mindig tekintélyes felsőrészemet látja a póló mellett, inkább ezt is légi útra indította a mögöttem állók legnagyobb örömére. Ezek után bementem a színtérre, ahol már gyűlt a tömeg rendesen.

Fél kilenc után aztán sötét lett, és telt ház előtt felcsendült a Severend Hand, az új album egyik ütős darabja. Innentől nem volt megállás, mert ezt követte a Corduroy, mely után az ülő rész is egy emberként ugrált. Hamar meghódította az együttes a nézőket, de nem is csoda, mert olyan számok jöttek sorra, mint a Given to Fly, az In Hiding, a Do the Evolution vagy a vad jammelésbe átcsapó Even Flow, melyen Gossard, McCready és Ament parádés gitárjátékát lehetett élvezni.

Eddie Vedder később a színpad mellett lévő oszlopra mászva énekeltette a közönséget. Látszódott rajta, hogy élvezi a bulit. A három részből felépülő program második blokkját egy több éve nem játszott dallal indították, a Thin Airrel. Nem sokkal később újra felrobbant a sportcsarnok, mert a Black következett, melynek során kisebb égési sérüléseket szereztem szomszédaim öngyújtóinak kiszámíthatatlan mozgása miatt. De kit érdekel ilyenkor a fájdalom, az égett hús szaga, mert csak a ZENE van (másnap már persze változott az álláspontom).

Az utolsó részben a világhírt megalapozó Alive is sorra került, ekkor már fel voltak kapcsolva a lámpák, így még jobban lehetett látni az emberek örömtől és sörtől megrészegedő arcát. A seattle-i banda utolsó előtti számnak Neil Young mesterük klasszikusát, a Rockin’ in the Free Worldöt zúzták le nekünk zseniálisan. Az este ezen szakaszában már örömzenének tűnt ez az egész, amit a Yellow Ledbetter dallal koronáztak meg a végén.

Varázslatos éjszaka volt ez Zágrábban számomra, annyira boldog voltam, hogy még két lehulló faldarabot is visszahelyeztem a csarnok oldalára. Most már csak abban reménykedem, hogy a közeljövőben a mi országunk közönsége is újra megcsodálhatja ezeket a szó legnemesebb értelemben vett ZENÉSZEKET.

Fehér Tamás

[2006.10.05.]