Vaya Con Dios a Margitszigeten

A lagymi koncert végére azért csak elhagyta székeit a rajongótábor egy színpad előtti bulizásra.

Több mint félórás késéssel kezdődött el a Vaya Con Dios koncert, szépen, ráérősen, az új album nyitó számával, a "No One Can Make You Stay"-jel. A dal lassan hömpölygős, majd hirtelen begyorsítós. A zenészek egy szépen adagolt egyveleget alkotnak, senki sem lóg ki a sorból, senki sem túl erős. A hegedűt viszont sajnos csak látni lehet, hallani azonban nem. Az összképből csak a dobos tudja kikövetelni magának a külön figyelmet az énekes-főszereplő Dani Klein mellett, akinek életerős és érett hangja maximálisan betölti a szabadteret.

A színpadot egyébként valaki szépen megkomponálta, piros bársonyfüggönnyel, és fura keleties hatású lampionokkal, amik egy éjszakai lokálhoz hasonló színházi díszletet alkotnak. Füstgép is van, de nem a zenészek beburkolására, csak háttérnek. Ez persze teljes mértékben ellentétben áll a Margitszigeti természet-lágy-ölével. A Vaya Con Dios viszont melankólikus zongorás-bárokba való zene eredetileg, így a díszlet nyilván ad némi biztonságérzetet a zenekarnak. Az énekesnő egyébként valóban nem tölti be a színpadot, nem járkál ide-oda, nem ugrál, nem táncol. Később kiderül, hogy ennek technikai okai is vannak, de ne szaladjunk előre. A lampionlámpák viszont jók, ütemre változnak a szineik. Szép.

Az új lemez viszonylag ismeretlen számai következnek, először a "Don't Deny", ahol végre előjöhet egy kicsit a hegedű is, és megversenyez a szaxofonnal. Reggae következik: "Ain't No Love In The Heart Of The City", megismerhetjük milyen, ha kiereszti a hangját a vokálos lány. Ha tényleg kieresztené, akár Tina Turner is eszünkbe juthatna, de nem teszi, mert nem az övé a főszerep. Kár. A közönség udvariasan megtapsolja a számokat, de nem indul be igazán. Ehhez még túl világos van, ezt Dani is elismeri. "Nem vagyok hozzászokva, hogy mindenkinek tisztán látom az arcát." Ok, mutass valami izgit.

És lőn. Egy nagyon érdekes darab kerül elő, a cigányhimnusznak kikiáltott "Djelem Djelem", amit néha "Je l'aime je l'aime"-nek is énekel, mivel ez eredetileg egy francia cigány dal. (Mellesleg a "J'ai meme rencontré des tsiganes heureux" c. film betétdala.) Dani azzal kedveskedik nekünk, hogy a CD-re ezt számot magyar cigányokkal vette fel a stúdióban. Nagyon szép líra, sőt a vándorok világfájdalma hallatszik ki belőle, olyan dal, amit sokszor meg kell hallgatni, hogy megértsük. Viszont kéne hozzá egy pohár bor, meg egy füstös kávéház. A tangóharmonikás a hegedűssel végre kibontakozhat.

A hetedik dalnál végre megérkeznek a slágerek is. Dani megkérdezi a közönséget, hogy tud-e, akar-e énekelni, majd beindítja a "Don't Cry For Loui"-t. Végül nem tesz kisérletet a közönség énekeltetésére, de a várva várt ováció csak megérkezik, sőt az ütemes taps átvezet kvázi sikoltozásba, mikor rögtön jön a "Just A Friend Of Mine", az othelloi féltékenység balladája.

"Ha fáztok, nyugodtan táncoljatok!" - próbálkozik Dani, és bár szeretjük Johnny-t franciául, még korán van. Talán a háttérzenészek lehetnének aktívabbak, jobban elnyújthatnák a refréneket, szólózhatnának a hangszerek, hiszen ez itt szabadtéri koncert, nem lemezfelvétel. De ők itt csak mellékszereplők. A számok egyébként mintha a stúdióhosszúságnál is rövidebbek lennének, eléggé klinikai-sterilek. Minden darab pontosan fejeződik be egy záróakkorddal, az udvarias közönség (középkorú, értelmiségi középosztály) tapsol, és jön a következő.

Ez a várva várt "Puerto Rico"-nál a legfájdalmasabb, és persze a közönség sem tudja igazán lelkesen ordítani, hogy "Ay-ay-ay-ay-ay-ay". Pedig Dani mostmár nagyon szeretné bevonni a majdnem teltházat a műsorba. Amúgy ez a dal megérint minket, a fülbemászó refrén nélkül is. Az is ismeri, aki semmilyen más Vaya Con Dios számot nem ismer, vagy sznobságból csak ezt az egyet. A West Side Storyból ismert bevándorló gettók nekünk is jelentenek valamit - talán rég elmenekült rokonainkat siratjuk vele? Ennek is kissé túl hirtelen vége van.

Dani most elnézést kér a német kiejtéséért azoktól, akiké jobb. (Van olyan nyelv, amin Dani nem tud?) Érdekes kisérlet következik a 80-as német dizsi-sramli sanzonosítására: "Es Wird Schon Wieder Gehen". Na, ezt nem kellett volna. "Ja, ich weiss ich will dich..." Nahát. "Es gecht nicht ohne dich." Jaj. Ez angolul tényleg kissé túl triviális lenne. Najo, lapozzunk. Menjünk vissza spanyolba-franciába-portugálba-angolba.

Most kezd végre sötét lenni, jó is, mert jön a "What's A Woman", és kéne használni a közönséget, mert ez az egyik legszenvedélyesebb dal. De nem jön át, a vokálos lány monnyon le. És a hangkeverő srác is, mert feltolja a mélynyomót, Daninak elmegy a hangja a legdrámaibb pillanatban, hangmérnök meg elaludt. Még szerencse, hogy a fénytechnikusok mentik a helyzetet. Leszállt az est, végre élvezkedhetnek. Ez most kár volt. Dani cserébe megdicséri Budapestet, milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen gyönyörű városban lakunk. Jó-jó, de nyomjátok már.

Hangulatfokozásnak egy dancingolós szám következik megint az új CD-ről, amit Dani nagyon fontosnak tart, mert ezt állíólag magának írta és nem a kiadóknak. Végülis 10 év után alkotta meg, tehát tényleg sokat gondolkodhatott rajta.

A "How We Lose" érdekes kombinációja a rocknak és a közelkeleti illetve balkán betéteknek. Sőt, Dani átmegy imámba... Ez jó és friss. És egyedi. Aztán átmegyünk habkönnyűbe, pálmafás-tengerpartosba: a "The Promise" egy nyári szerelmes dalocska, soul alapokon. Viszont elkéne két erős vokalista a háttérbe. A "La Vida Es Como Una Rosa" pedig arabos-spanyolos dance, salsa-s ritmusokkal. A hegedűs kitesz magáért, a dal lendületes, stílusos, a közönségnek is bejön. A zenekar viszont hirtelen lemegy a szinpadról, épp most, mikor kezdjük igazán jól érezni magunkat. (Pontosan egy órát játszottak eddig.)

Igazi EU-s zenekar

A visszatapsolás után a zenekar bemutatása következik. Ez egy igazi EU-s zenekar, sok belgával és bevándorlóval. Aztán aztán a várt tombolós folytatás helyett egy vallomás következik a világ Dani szerinti legjobb hangjáról, az angolai Bongáról, akivel együtt énekelték fel a stúdióban a lemezre az "Ilia" című számot, és amit a VCD a világ menekültjeinek dedikál. A halk gitáros, harmonikás dal azokról szól, akik hátrahagyták családjukat, gyakran gyerekeiket is, egy jobb élet reményében. Azokról, akik feladják múltjukat, gyökereiket, és akikből Dani hazájában, Belgiumban elég sok van.

Az angol néha átvált egy számomra beazonosíthatatlan nyelvre, bennfentesek szerint egy angolai törzsi nyelvről van szó. Szigorú a hatás, ez tulajdonképpen egy siratódal. Nem lehet neki örülni. A hirtelen feltámadó szél belekap Dani hajába, és a tengert idézi fel, ahol hetekig hánykódnak az illegális bevándorlók hajói, örökre elválasztva a rajtuk kapaszkodókat a szeretteiktől. Összebeszéltek???

Egy hirtelen váltással végre "Nah-Neh-Nah", de olyan ütemben, hogy a közönség felpattan, és a biztonságiak eszmélése előtt a mostanáig lábukat türtőztetők a színpadhoz rohannak, és üvölteni kezdenek. Most kezdődik a koncert? A csápolók végre tényleg jól érzik magukat, végigüvöltik és végigtapsolják a dalt, de sajnos a zenekar nem veszi a lapot és levonul megint.

Öt perc kötelező várakoztatás után visszajönnek, de nem ismétlik el a követelt slágereket, viszont megkapjuk a "Time Flies"-t, amivel zárnak. A hátsó sor gitárosai úgy tűnik még nyomnák, és Dani és végre elégedett, de úgy látszik a szerződések pontosan másfél órára szólnak. A kitartó elsősorosoknak nem adnak esélyt, a road-ok könyörtelenül elkezdik szétszedni a színpadot. A háttérben működő showbiz ipar manapság már mindent leszabályoz, tetszettünk volna korábban ébredni. Csúnya menedzserek.

Csudi

[2005.06.07.]