Boogie Mamma: Apró keblek dicsérete

Van egy mondás, mely szerint egy nőnek csak akkor dicsérik meg a haját, ha már semmi más dicsérnivaló nincs rajta. Mindig is butaságnak tartottam! Miért ne lehetne akár a legjobb nőnek is olyan gyönyörű vagy épp olyan dögös haja, hogy az embert az fogja meg először? Nos így vagyok valahogy a Boogie Mamma debütáló albumával is.

Ha egy kritikus túl sokat dicsér egy lemezborítót, az mindig gyanús. Az embernek az az érzése, hogy mindenképp valami jót akar írni a lemezről, csak hát nem tud mit: kínjában megdicséri a külcsínt. Pedig miért ne lehetne egy jó albumnak is zseniális borítója? Aki az Apró keblek dicsérete lemezt kézbe veszi, az mindenképp először a lemezborítón csodálkozik el. Olyan mintha piros filccel firkálta volna össze valaki (majd utána rejtélyes módon celofánba csomagolta volna) a borítót. Nem lövök le egyet sem borító poénjai közül, pedig jó sokat lehetne. Ugyan miért fűz megjegyzéseket Robert Schumann egy skazenekar lemezéhez? Ki az a Kommandante Állat Iván és mi az a gyászmarketing? Arról nem is beszélve, hogy milyen jogai lehetnek egy kitalált embernek? A nyolcoldalas cédéfüzet olyan, mint egy mondatonként szerteszéjjel nyírt humoreszk, melyből még a hátlapra, a korongra, sőt a korong alá is jutott pár szösszenet. A poénok egy része azonnal emészthető, de néhányhoz némi irodalmi, zenetörténeti stb. műveltség is kell – már ha megtalálja azokat az ember... Van ugyanis, amelyikhez csak a műanyag tok szétszedésével juthatunk hozzá!

No ennyit a „hajról” és most lássuk magát a „nőt”. Nos, cseppet sem csúnya, nagyon is takaros teremtésről van szó! Elkezdhetném ecsetelni, hogy a melle apró, de nagyon formás, valamint tarkíthatnám az allegóriát pár lemezről vett női testrészidézettel (hmm ebből is akadna pár...), de ettől megkímélem a kedves olvasót. Lássuk (vagyis halljuk) tehát a zenét!

Amit a lemezen hallunk: ska. Mégpedig a kísérletezős, kalandozós, kotyvasztós fajtából. A ska épp feljövőben van hazánkban, ami igen dicséretes dolog, mert hát ki ne szeretné a jó tánczenéket, amelyeket legtöbbször fúvósok is színesítenek. Persze az ember előbb-utóbb mindenre ráun. Elsőre, másodjára, harmadjára még izgalmas egy-egy külföldi sztárzenekar halvány utánzata, de az újdonság varázsa hamar megkopik. Az ember pedig szívesebben rakja be a cédélejátszóba a tiszta forrást – hogy egy totális képzavarral éljek. Márpedig ez a lemez nem az unalmas fajtából való!

A Boogie Mamma ugyanis nagyon is messze esik már a „tiszta forrástól”. Miként Budapest is messze van Kingstone-tól, miként Makó Jeruzsálemtől. A Kocsmasiratót vagy a Filmvígjátékot hallgatva az embernek nem a jamaicai rudboyok jelenek meg a szemei előtt, hanem a magyar valóság. A szellemesen eredeti szövegek finom humorral átszőve szólnak mindazokról, amik valóban körül vesznek minket: reklámok, kocsmák, politikusok, tévéműsorok – no és persze mindenekelőtt nők! És az egész ettől válik hitelessé, még akkor is, ha az együttes tagjai hallhatóan nem végeztek jazz-konzit. Ennek ellenére a zene ugyanannyira ötletes, mit a szövegek. A címadó Apró keblek dicsérete vagy a Kakaós csiga könnyen lehetne sláger, ha Magyarországon nem csak a nagy kiadók lemezeit játszanák a tévék és a rádiók. Punkból, rockból, no meg a régi alternatív hagyományokból építkező valódi skazenéjük azonban már ma is üde színfoltja a hazai könnyűzenének.

Azt hiszem, ilyen az igazi magyar ska, 2005-ben.

Horatius

[2005.07.22.]