The Doors

Az 1960-as és a korai ’70-es évek egyik, meghatározó amerikai zenekara volt.

Tagjai:

Jim Morrison (ének, 1943-1971)
Ray Manzarek (billentyűs, 1939-)
Robby Krieger (gitár, 1947-)
John Densmore (dob, 1946-)

A kezdetek:

Az együttes 1965-ben alakult meg, miután Jim Morrison és Ray Manzarek találkoztak Los Angelesben (California, USA). Morrison előadta Manzareknek néhány költeményét és dalszövegét, köztük a Moonlight Drive címűt is. Manzarek már tagja volt a Rick And The Ravens együttesnek, míg Krieger és Densmore a Psychedelic Rangers-ben játszott, de már ismerték Manzarek-et közös meditációs óráikról. Az utóbbi kettőt, egy női basszusgitárossal együtt gyorsan felvették az együttesbe és elkezdtek los angeles-i klubokban játszani (London Fog, majd később a Whisky A Go-Go).

Az együttest Aldous Huxley könyvének címéről, a "The Doors of Perception" -ról nevezték el. Az idézet egy 18. századi versből származik William Blake (1757-1827) író és festő tollából: "If the doors of perception were cleansed, everything would appear to man as it truly is, infinite." ("Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek." fordította: Szenczi Miklós).

Az első lemez:

Miután Paul A. Rotchild producer felfigyelt rájuk, szerződést kötöttek az Elektra Records kiadóval elkezdve ezzel egy hosszú és sikeres együttműködést Rothscild-del és Bruce Botnick hangmérnökkel. A saját magukról elnevezett bemutatkozó nagylemez tartalmazta az összes elkészült dalukat, beleértve a közel 10 perces zenei drámát, a The End c. számot is. A zenekar annyira lendületben volt, hogy az albumot néhány nap alatt sikerült rögzíteniük. A stúdióban a dalok nagy részét élőben, elsőre sikerült felvenniük. Morrison és Manzarek rendezett egy merész népszerűsítő filmet is a Break On Through c. számhoz, ami fontos mérföldkő volt a zenei videó műfaj számára is.

A The Doors album 1967-es megjelenése szenzációt keltett zenei körökben. A kislemezen elsőként megjelent Light My Fire óriási siker lett, megalapozva a zenekar elismertségét a kor többi nagy zenekara között (pl. Jefferson Airplane, The Grateful Dead). Lehengerlő jóképűségével, megragadó színpadi jelenlétével és szűk bőrnadrággal Morrison kora egyik legnagyobb szex-szimbóluma lett, habár ő hamar csalódott a sztárok életével járó gáncsoskodásokban.

A második nagylemez, Strange Days majdnem akkora siker volt mint az első és ez még inkább elismertté tette a zenekart. A harmadik nagylemez, Waiting for The Sun azonban már azt mutatta, hogy a repertoár kimerülésével a zenekar elkanyarodott az eredeti iránytól és új dalokat írtak. Ez lett az első #1 nagylemezük és a Hello, I Love You pedig az első #1 kislemez az USA-ban. Szintén rajta volt a The Unknown Soldier című szám is, amiből egy kitűnő - saját rendezésű - videóklippet is készítettek, valamint a Not To Touch The Earth, ami egy részlet a legendás 30 perces darabjukból, a Celebration of the Lizard-ból. (Amiből sajnos a hírek szerint nem sikerült egy kielégítő verziót összehozni egy önálló nagylemezhez.) Körülbelül ebben az időben lett sikeres a Touch Me c. kislemezük is, amiben a legendás Curtis Amy (szaxofon) és egy szimfónikus zenekar is játszott. A dalszövegek többnyire szociális, pszihológiai és politikai töltéssel bírtak és legtöbbjüket Jim Morrison, The Lizard King (Gyíkkirály) írta. John Densmore jazz-es dobolása, Ray Manzarek kavargó billentyűzetjátéka - bal kezével az általában basszusgitáros részeket játszotta - valamint Robby Krieger gitározása, ami tartalmazott flamenco-s, indián, blues és klasszikus elemeket is egyedi zenévé állt össze. A rockzenekarokkal ellentétben a The Doors-ban nem volt basszusgitáros, hanem Manzarek játszotta a basszusrészeket Fender elektromos orgonáján. Néhány számban azonban a Morrison Hotel c. albumon Lonnie Mack (gitáros), az L.A. Woman -on pedig Jerry Scheff (Elvis Presley basszusgitárosa) játszott vendégként. Sok számuk született közös munka eredményeként, amihez Morrison általában a szöveggel és a dallammal járult hozzá, míg a többiek megkomponálták a ritmust és összeállították a dalt.

Sikerek és Problémák:

A The Doors gyorsan elismerést vívott ki kihívó és szórakoztató élő előadásaival, lázadó magatartásával. Egy 1967-es élő fellépés során az Ed Sullivan Show-ban az American Broadcasting Corporation hálózatán a cenzorok azt kívánták, hogy változtassák meg a Light My Fire című dalt és a "Girl we couldn't get much higher" helyett használják a kevésbé kétértelmű "Girl we couldn't get much better"-t, mert azt nem lehet drogokra való utalásként értelmezni. Ennek ellenére Morrison az eredeti verziót énekelte az élő adásban és CBS nem tudta megakadályozni a sugárzést, mert a műsor késleltetés nélkül ment. Ed Sullivan olyan mérges volt, hogy az előadás után meg sem rázta a kezüket és soha többé nem hívta meg őket a show-ba.

Morrison teljesen megváltozott, amikor színpadra lépett. Manzarek szerint megszűnt önmaga lenni és átváltozot pörgő dervissé, vagy sámánná, ősi eredetű mutatványokat előadva. Grace Slick énekes visszaemlékezése szerint egy koncerten Morrison annyira felpörgött a kábítószerektől, hogy úgy kellett őt lerángatni a színpadról. Egy 1969-es Miami, (Florida, USA) koncerten Morrison állítólag még a nemi szervét is megmutatta. Viselkedése miatt vádat emeltek ellene, azonban sosem sikerült bizonyítani és ítélet sem született. Mialatt Morrison vezető énekesként híressé vált és a lemezborítókon is egyre nagyobb kép jelent meg róla ő a zenekar számára követelte meg az elismerést. Egy koncert előtt, amikor a bemondó "Jim Morrison és a The Doors"-ként konferálta fel őket Morrison nem volt hajlandó addig színpadra lépni, amíg újra fel nem konferálták őket egyszerűen a "The Doors"-ként.

Élete utolsó két évében kevesebb kábítószert fogyasztott és keményen inni kezdett, ami hamarosan észrevehető lett az előadásaiban is a színpadon és a stúdióban egyaránt. A The Lizard King előli menekülésben - amely teljesen eluralta őt - meghízott és vastag fekete szakállat növesztett.  Ez arra kényszerítve a kiadóját, hogy az 1969-ben megjelent Absolutely Live c. nagysikerű lemezre egy korábbi fényképét tegyék. Ezen az albumon az 1968-69-es ameriaki koncertkörúton készült felvételek és a "The Celebration Of The Wizard" teljes veriója szerepelt. A negyedik nagylemezükkel, a The Soft Parade-del (1969) a zenekar igyekezett folytatni a lendületet; megpróbálva kiterjeszteni a zenei hangzást vonósokkal és basszussal. Ez lett a legkevésbé sikeres nagylemezük Morisonnal, aki addigra komolyan inni kezdett és egyre nehezebb volt együtt dolgozni vele a stúdióban. Mindez azt eredményezte, hogy a felvételek, amelyek korábban egy két nap alatt megvoltak most hetekre is elhúzódtak.

Az 1970-ben megjelent Morrison Hotel c. nagylemez azonban újra sikeres lett. 1971-ben pedig az L.A. Woman-nel visszatértek amerika elismert előadóinak körébe. Úgy értékelték, hogy ez egy "vissza a kezdetekhez" album, ami ismét a blues-os és R&B-os gyökereket pedzegeti, habár a próbák során komoly próbatétel volt Rotchild távozása. Az új repertoárt koktél zenének nevezte és átadta az irányítást Botnick-nek. Az eredmény szinte klasszikusnak számít a kitűnő anyagokkal és a legjobb lemez lett az 1967-es bemutatkozás óta. A hangulatos Riders On The Storm a évtizedekre a rádióállomások alapdarabjává vált.

[2006.05.12.]