"A megálmodott karrier sok esetben egyáltalán nem valósulhat meg" - interjú Laki Krisztinával

És hol szeretnéd, a német technikát elsajátítani? Mondtam, hogy hát a német technikát a német kultúra területen szeretném, az olaszt pedig az olasz területen szeretném megtanulni. Ez olyan volt, mintha most magának azt mondanám, hogy szeretnék elmenni a Holdra és megnézni, hogy ott hogy süt a nap. Ez abban az időben ennyit jelentett, legalább is nekem, mivel pénz nem volt, útlevél nem volt, vízum nem volt, tehát semmi lehetőség nem volt arra, hogy kimenjek Bécsbe és meghallgassam, hogy hogy énekel a nem tudom kicsoda.

Hagyjanak dolgozni!

– Milyen vágyai vannak a tanítással és egyéb dolgokkal kapcsolatban?
– A vágyam az, hogy hagyjanak dolgozni, ami azt jelenti, hogy mindig is legyen egy harmonikus terület, mint most, ahol nyugodtan lehet dolgozni és ahol érdeklődő fiatal művészjelöltek jönnek nagy szemekkel és figyelnek arra, amit mondok. Hogy én megértsem őket, s hogy annak legyen valami eredménye. Ez a legnagyobb vágyam. Ugyanis minden munkának csak akkor van értelme, ha van eredménye. Ha megvan az eredmény, akkor nekem tudnom kell, hogy mi az, amit ezzel, vagy azzal a gyakorlattal elértem. Mert ez az, ami a következő napi munkám kiindulópontja lesz. Az a vágyam, hogy a fiatalok megtanuljanak tanulni. Mert rengeteg gyönyörű hang van itthon is, tehetségek, kallódnak jobbra-balra, mert nem tanultak meg tanulni. Mert az énekesi mesterséget is el kell sajátítani, ez nagyon összetett dolog. Szellem-vezérelte, erős fizikai munka, és ezt meg kell tanulni és gyakorolni. Nem csak testem van, hanem lelkem is és nem csak lelkem, hanem testem is és ezt össze kell tudni kapcsolni. Van külső formája a hangszernek és van belső formája és azzal meg kell tanulni bánni.

– Teljesen más kérdés: milyen gyakran tud ellátogatni a Magyar Állami Operaházba?
– Sajnos nem tudok gyakran ellátogatni, mert mindig tele vagyok programokkal. Szüleim nagyon idősek, nagynénik vannak, tehát ez a privát ide- oda, amoda, s ha itt vagyok akkor mindig dolgom is van. Kurzusok is vannak, vagy ha nincs kurzus, akkor egészen rövid időre jöhetek el Münchenből, ahol a főiskolán is tanítok, és ezért nem nagyon van alkalmam az operai életbe belehallgatni. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi történik ott.Talán majd ősszel, vagy télen szakítok rá időt.

– A magyar zenészek közül szokott valaki tanácsot kérni, akivel rendszeres kapcsolatban van
– A magyar zenészek közül, akiket én nagyon tisztelek és egész fiatal korom óta szeretettel gondolok rájuk és ők nem is csak magyar zenészek, hanem nemzetközi csillagok, ők a Rolla János vezette Liszt Ferenc Kamarazenekar. Ők valóban olyan muzsikus társaság, akikről emberileg és művészileg is csak álmodni lehet. Nekem mindig ünnep, ha Rolla Jánossal, vagy valamelyik zenekari taggal összefutok a Zeneakadémián. Volt egy nagyon szép munkánk, Haydn: Ariadne Naxoson, ezt fel is vettük lemezre. Sajnos ennél maradtunk, a többi dolgok nem sikerültek úgy, ahogy terveztük, későn kerültünk össze.
 
- Szeretettel gondolok Szokolay Balázs zongoraművészre valamint Kósa Gábor zeneszerző-karmesterre, akik művészi munkámban jó kollégaként álltak mellettem, tanácsaikkal, a művészetükkel lendítették munkámat. Nem hagyhatom ki a – korántsem teljes – felsorolásból a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem a Zeneakadémia magánének tanszékének jelenlegi vezetőjét, Marton Éva világhírű operaénekesnőt, egyetemi tanárt, aki – mihelyt tehette, az Akadémián rendszesen megforduló neves magyar és külföldi vendégművész-kurzusvezetők közül - az elsők között hívott meg mesterkurzst tartani a Zeneakadémiára. Temesi Mária a Magyar Állami Operaház magánénekese, a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának tanszékvezetője hívott meg már másodszor kurzust tartani.

- Végül, de nem utolsó sorban említem Keönch Boldizsár énekművész-tanárt, akivel közös tanárunk, Réti József tréfás, de találó elnevezése szerint egyazon „istállójá”-ban tanultuk az éneklés mesterségének csínját-bínját. Ide kívánkozik az is, mert ez mintha mára erősen megkopott volna - a mesterség szorosan vett „fogásain” fölül a művészember habitusából fakadóan – a művészpályához elengedhetetlen etikai „kellékeket” is, mint a pontosság, megbízhatóság, rendszeresség, szavahihetőség, az órákon és próbákon való magatartás, segítőkészség, vagyis minden olyan dolgot, amit a nagyközönség – bizony, a „nagyérdemű”, elvár azoktól, akikre a pódiumon, a színpadon vagy akár a tanteremben felnéz. Hogy a feltett kérdésére feleletet adjak: tudomásom van arról, hogy olyan kollégák is, akiket csak közvetve ismerek, rendszeresen küldenek hozzám növendékeket nemcsak itthoni, hanem külföldön tartott kurzusaimra, s ha tehetik, ők maguk is részt vesznek növendékeik haladását figyelve a kurzusokon. Ez jó érzéssel tölt el, különösen akkor, ha saját érdekükben az órákon hallottakat napi szinten gyakorolva és sikereiken felbuzdulva rendszeresen visszajárnak kurzusaimra.

– A zene mellett jut ideje egyebekre? Ha igen, mivel tölti ezeket? Van- e hobbija?
– Szenvedélyes utazó vagyok, nagyon szeretek a világot látni. Akkor tudom magamba szívni, hogy az emberek hogyan élnek, milyenek a fák, milyenek a dombok, ha vannak, vagy milyen a tenger, de főleg, hogy az emberek hogyan viszonyulnak az idegenhez, milyen a vendéglátás, milyen a kapcsolat, milyen az életritmus. Ez engem mindig is nagyon érdekelt volna. Rengeteget utaztam 30 év alatt, el nem tudja képzelni, mennyit, és erre soha nem volt időm, mert mindig vagy próbáim voltak, vagy a szállodában szépen csendben kellett, hogy legyek, mert este előadás volt. Most sincs sok időm, látja, mert egyik kurzusról a másikra megyek, még a kofferemet sincs időm átpakolni. Minden ága a művészetnek érdekel, minél közelebbről igaziból, valóból megnézni azt a képet, azt a szobrot, azt az épületet, az embereket, akik körülötte élnek. Ez a hobbim, ez a vágyam. Tehát a művészet és a természet. Biztos vagyok benne, hogy az utolsó ítéletkor egy sárgarigó fog énekelni és nem valami trombita.

– Meglep, hogy nyomát sem látom önteltségnek, elszálltságnak. Mi az, ami a földön tartotta, minek köszönheti ezt a szerénységet?
– A Föld. Nem tudom, hogy ez szerénység-e, vagy nem szerénység, az a feladat, amit kapunk, óriási. Ha Firenzében megnézünk egy Michelangelo szobrot, vagy egy festményt vagy az ő Dávid szobrát , nem vághatjuk a hónunk alá, hogy hazahozzuk, hogy itt legyen velünk a szobában, ám egy Schubert dalt, vagy egy Brahms dalt, a hónom alá kaphatok, így, egy egész kötetet, és azt elhozhatom a szobába, kinyithatom, és akkor ott van a csoda. Ezek a művek olyan hatalmasak.

- Egész életemet kitöltötte az az igyekvés: hogyan tudok az adottságtól, amit megkaptam, eljutni a kifejezésig, a hangomon keresztül. Állandóan ezzel voltam elfoglalva, a kifejezéssel. Michelangelo anyaggal dolgozott, a mi anyagunk:a hangunk,annak csengése, tehát csengéssel fejezünk ki. Ez egy olyan óriási feladat, hogy aki ebbe tényleg belemélyed és megnézi azt a művet, amit a kezébe vesz és nem csak odarakja, hogy tessék, itt van, hanem tényleg belülről fedezi fel az alapgondolatot, amit a komponista ki akart fejezni azzal a dallal. Ha ebbe intenzíven belemélyedünk, olyan picikék leszünk, hogy ott nincs helye másnak. Állandóan ezzel foglalkozom, mert ha egy Schubert dalt, vagy egy Brahms dalt, vagy egy Mozart áriát előveszünk ma és holnap, az holnap egy másik ária, nem ugyanaz, amivel ma foglalkoztunk. 

- Bíró Zsolt - Havassy Anna Katain -

[2009.10.22.]

« előző oldal

(2. oldal)