Ilyen volt a The Cure Budapesti bulija - 150 perces koncert szavakban és képekben

Totális szín és érzelmi kavalkád. Aki esetleg nem olyan jártas az idén negyven esztendős alternatív rockbanda világában, az általános hangulat és az előbb említett vizuális és hangulati effektek miatt az is jól érezhette magát október 27-én este a budapesti nagykoncerten a Papp László Sportarénában. Azonban a Cure-lelkű fanatikusoknak végképp földöntúli élmény lehetett ez a buli, igazi kér és fél órás Cure-marathon, alig pár perces színpad- és arctörölgető megszakításokkal.

Be kell vallanom, magam sem vagyok egy hű de nagy Cure-rajongó, mégis úgy gondoltam, hogy ezt a bulit nekem látnom, és hallanom kell. Hiszen akárki akármit mondhat, fejvesztve rajonghat vagy éppen fujjoghat, ahogy az aktuális kedve és ízlése tartja, a The Cure formációja, a hetvenes évek óta a sok tagcsere ellenére is töretlen sikerével, azt hiszem mindenképpen egyfajta zenetörténeti mérföldkő. Méghozzá olyan stabil mérföldkő, hogy sem ezt a tényt, sem pedig Robert Smith haját nem rengetheti meg semmi.

Az egyetlen eredeti tag ugyanis tudjuk jól, ma már csak a tupírozott hajú énekes a csapatban, körülötte pedig folyamatosan cserélődtek az arcok a sok évtized alatt. Ő azonban végig ott volt, és a mai napig őrzi a zenekara utánozhatatlan hangulatát. Avagy azt a jellegzetes alternatívrock-feelinget, amit aztán alternatív jelző ide, vagy oda, mégis a hétköznapi átlagember is el-elhallgatgat. Meglátszott ez a tegnapi Aréna-beli közönségen is. A tömeg ugyanis teljesen vegyes volt. Itt azonban nem az életkor változatossága volt a legfeltűnőbb, hanem az emberek stílusa. A legtöbben ugyanis nem voltak azok a kifejezett alternatív figurák, akiket az ember otthon álmodozva egy ilyen buliba résztvevőként elképzel. Sokkal inkább „az utca embere” volt az, aki a The Cure budapesti marathoni mókáján megtöltötte a küzdőteret és a székeket az Arénában, és fejvesztve rángott, meg ugrált a különböző gyorsabb ritmusokra.

A The Cure-t töviről hegyire nem ismerő zenerajongóként most kivételesen nem tudok arról írni, hogy vajon melyik nóta csengett jobban a lemezen, és melyik a csapat mostani budapesti megabuliján, sem arról, hogy ez a koncert miben volt más egy korábbi turné egyik állomásához mérve. Ezzel ellenben viszont arról tudok mesélni, hogy a hangulat fergeteges volt. Mint ahogy azt jó koncerten illik, az ülőhelyekről is felálldogáltak az emberek, ha egy-egy pörgősebb szám első akkordjait hallották meg. Amikor pedig éppen pisi szünetre szaladtak el a zenészek, a tömeg a lábával dobogtatta meg az arénát.
 

Nem is csoda, hogy ezek a mini szünetek is csak pár percig tartottak, hiszen ilyen lelkes közönséget még viccből sem lehet cserbenhagyni. Valószínűleg így gondolta ezt Robert Smith is, akinek innen üzenem, hogy le a kalappal a fodrásza előtt, mert a haja az elmúlt negyven évben meg sem mozdult valószínűleg, hasonlóan egy hazai zenekar gitárosának ámulatba ejtő frizkójához, akit most nyilván nem említek nevén.

A majdnem hatvan éves Cure-énekes esetében azonban tekintsünk most el a taft-hatástól, nézzük jelenségként, és állapítsuk meg, hogy ő bizony egy örökifjú frontember, aki valószínűleg a színpadon fog meghalni. Ezt természetesen úgy értem, hogy nem kell attól félnünk, az elkövetkezendő ötven esztendőben, hogy Robert Smith bejelenti a saját nyugdíjba vonulását.

Ezek után azt hiszem koránt sem meglepő, ha azt mondom, ez egy jó koncert volt. Ez egy pörgős koncert volt, szóval úgy tűnik, igenis érdemes belevágni néha az „ismeretlenbe”, megkockáztatni egy három órás punnyadást, végül hallgatni az ösztöneidre, hogy ez egy jó buli lesz, és aztán kellemesen csalódni, úgy mint én tettem ebben a különös Cure-esetben. Megérte. Főleg azért, mert azt hiszem ezek után, ha éppen olyan kedvem lesz, bepörgetek majd egy-két Cure nótát az itthoni slágerlistámra is. Köszi Robert!

-rocketqueen-

[2016.11.08.]