Pillanatképek egy núbiai hercegnő életéből - Verditől a headbangelésig
Sok „legérdekesebb” és „legizgalmasabb” momentuma van az idei Budapesti Nyári Fesztiválnak is, ki-ki vérmérsékletének megfelelően választhatja ki a saját legjeit. Nem véletlen, hogy a zene.hu is többször hallatja hangját a Margitszigetről. Ezúttal ismét egy kuriózum korbácsolta fel kíváncsiságomat: a július 27-28-án Budapesten és augusztus 10-11-én (utóbbiak Székesfehérváron) műsorra tűzött darabban Tim Rice szövegéhez egy viszonylag jól csengő nevű zongorista/zeneszerző/énekes komponált zenét. Bizonyos Elton John. Ami persze önmagában még nem garancia az AIDA című musical sikeréhez.
Az ajánlólevélen 4 Tony Awards és 1 Grammy A modern AIDA - ezredfordulós bemutatója óta - közel másfélszer annyi előadást élt meg a Broadway-n, mint a legtöbbször színpadra állított darab Magyarországon. (Hűséges olvasóink és az átlagost meghaladó lexikális tudással rendelkező színház-rajongók számára nem titok, melyik műre gondolok. A többiek elől pedig nem szeretném elvenni az önfejlesztés lehetőségét, sem a kutatómunka örömét.) A musical többek között a legjobb dal és legjobb szöveg kategóriában is Tony Awards díjat kapott, ami a zenei anyagát tartalmazó CD Grammy díjával együtt (legjobb Musical Show Album) már mindenképpen figyelemre méltóvá tette.
Ami másoknak értéknövekedést jelentett a beharangozókban, engem kicsit szkeptikussá tett. Nevezetesen, hogy igazi sztárparádét láthatunk a szabadtéri színpadon. Főként a mega karakterű sztárokkal kapcsolatban tanították meg az elmúlt évek, hogy színpadra állításuk zenés darabokban marketing szempontból olykor sokkal szerencsésebb, mint művészi tekintetben. 56 csepp vér sem volt elég veszteség ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, egészen más dolog koncerteken nagyszerűen énekelni a lelkes – és alkalmanként akár népes - rajongó tábor előtt, színházi előadáson a világot jelentő deszkákra lépni ennél lényegesen többet kíván. Ez egy komoly szakma (sőt, gyakorlatilag kettő, illetve ha kettőnél több sasszénál többet kíván meg a koreográfia, akkor három...), aminek igenis meg kell, hogy legyenek az inasévei. A gárda gerincét alkotó székesfehérvári Vörösmarty Színház művészei ugyanakkor már bizonyították – hogy mást ne mondjak, a kiváló Hair produkciójukkal -, hogy képesek igen színvonalas előadásra a zenés műfajban is. (Bár egy-két vendégművész abból az előadásból azért nekem hiányzott. Már legalábbis a színpadról.)
Több rock, kevesebb opera és musical morzsák Ennyi prekoncepció után is megvolt az esélye a darabnak, hogy nagy sikert arasson körömben. Főleg azért, mert tele van jó zenékkel. És ez nem elhanyagolható ebben a műfajban. És ha már a műfajt említettem, azt is megjegyzem, a hangszerelés, hangzásvilág alapján én sokkal inkább a rock-operák sorába illeszteném (ezt) az AIDA-t, mintsem a musicalek közé. Nem a
Verdi vérrokonság alapján, sokkal inkább azért, amiért már az első szám közepén erős indíttatást éreztem, hogy előre szaladjak a küzdőtérre headbangelni, amely az első komoly bőgőszólót követően is csak azért nem realizálódott tényleges akcióban, mert addigra – igaz kissé értetlenül - konstatáltam, hogy a színpad előtti sorokban is látszólagos nyugalomban ücsörögnek a nézők. Nagyon tetszett a dalok döntő többsége, kiváltképp a karcosabbak. A lágyabb hangvételű számok alatt ugyanakkor volt némi „dézsávű” érzésem... A táncosok (a Musical Táncstúdió és a Vörösmarty Színház tánckara) bizonyították, hogy igenis fel lehet készülni rendesen egy pár előadás erejéig (szabadtéri) színpadra kerülő attrakcióra is. A földrészeken átívelő koreográfia ötletgazdag és látványos volt. És az is érződött rajta, hogy nem két órával az előadás előtt próbálták elmagyarázni az egyes szereplőknek, hogyan is kellene mozogniuk a színpadon. (Sajnos ez utóbbira is tudnék példát említeni ebből a nyári szezonból.) Hasonlóan nyerő volt nálam a díszlet is, a jelmezekről azonban, madártávlatból csupán halvány – bár pozitív - benyomásaim voltak.
[2007.07.28.]