Popipari válság - Pierrot szerint

A zene ősidők óta az emberi kultúra része, életünk minden pillanatát végigkíséri. Otthonunkban, munkahelyünkön, de még az autóban ülve vagy az utcán sétálva is lépten-nyomon dallamokat dudorászunk. Koncertekre, hangversenyekre járunk – énekelünk, ha jó kedvünk van, de ha szomorúak vagyunk, néha akkor is.

Ma már szinte el sem tudnánk képzelni a mindennapjainkat régi és új dallamok nélkül – szerencsére vannak köztünk olyanok, akiket különleges tehetséggel áldott meg a sors, s életüket arra tették fel, hogy felbecsülhetetlen értéket teremtve kielégítsék az emberek zene iránti igényeit. Munkájuk idővel külön iparággá fejlődött, ám mivel sokan csupán üzletet láttak benne, a zene, mint művészet kezdte elveszíteni eredeti funkcióját. A popiparban kialakult válság okai alapvetően a zeneüzletben résztvevők és a vásárlók érdekeinek ütközésében rejlenek – a legszomorúbb azonban, hogy mindez az alkotókat sújtja, akik közül egyre többen tűnnek el a süllyesztőben.

Pierrot zenei pályája a '90-es évek elején indult. Sorra jelentek meg lemezei, ám a siker ellenére '95-ben mégis a visszavonulás mellett döntött. Produkciós irodát alapított, hogy az ígéretes tehetségek köré megfelelő zenei környezetet teremtve segítse őket a sikerhez vezető úton. Öt éves hallgatás után Játék című albumával tért vissza ismét a popzenei életbe, majd hamarosan saját lemezkiadót alapított abban bízva, hogy így majd senki nem befolyásolja alkotói tevékenységét. A sors azonban úgy hozta, hogy a népszerű énekes ismét elfordult a zenétől, s bár a koncertezésről nem mondott le, mostanában leginkább számítógépes kalandjátékok fejlesztésével foglalkozik.

- 2002 óta nem jelent meg önálló albumod. Mindezt mennyiben befolyásolta a zeneipar sokak szerint egyre súlyosbodó helyzete?
- A visszatérésemkor, 1999-ben kijelentettem, hogy ezentúl a saját dalaimat, lemezeimet nem fogja befolyásolni semmiféle kommerciális szempont, külső kényszerítő erő. Megszűntem megélhetési popzenész lenni, pontosabban mint előadó nem voltam hajlandó alávetni magam a piaci igényeknek. Ez azért korábban elő-előfordult, igaz ritkán, és kis mértékben. A zene számomra fokozatosan hobbyvá vált.

- De előtte nem az volt.
- Valóban. És a produceri működésemet sem tudtam ezektől a szempontoktól függetleníteni, hiszen felkérésre dolgoztam. Igaz, a minőség-igényemből nem adtam alább sosem. Azonban így is sok sikeres produkciót csináltam, tehát megtehettem, hogy kivegyem ebből a körből a saját albumaimat. Más kérdés, hogy 2003 után megint csak nem volt késztetésem arra, hogy dalokat írjak magamnak. Azonban akkoriban már nem egyéni szempontok merültek fel. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy valami gond van, lassan nem csak Pierrot-nak, hanem egyáltalán senkinek sem érdemes lemezt készíteni.

- Mi ennek az oka, és egyáltalán hogyan fajulhatott idáig a helyzet?
- A könnyűzenei ipar torzulásának lehetünk tanúi. Hogy megértsük, vissza kell mennünk a gyökerekig, akár a swing korszakig. Abban az időben egy zenekar népszerűségét a teltházas koncertek jelezték, sőt, nemigen volt még más megoldás, hogy a rajongók hallhassák a legjobb dalokat. A közönség azonban igényelte, hogy gyakrabban, akár az otthonában hallgassa a kedvenceit. A kialakuló zeneipar reagálása nyomán a hangfelvételek és a rádió segítségével bekerült tehát az otthonokba a zene. Ekkor a közönség ismét kifejezte igényét, miszerint nem elég, ha akkor szólnak a dalok, amikor a rádiókban beszerkesztik, szeretnék azokat szinte bármikor és akárhányszor meghallgatni. Kialakult a zeneipar következő szegmense, a hanghordozó-ipar, amely nem csak a különböző fordulatú lemezek, de azok lejátszóinak forgalmazását, mindezek reklámját, ezáltal a sztárcsinálás gépezetét is jelenti. Komoly üzletág, amely szép lassan kezdte megfordítani a lovast a nyergében.

- Mit értesz ez alatt?
- Főként a későbbi divatirányzatoknak, pl. a 70-es évek progresszív, kompozíciós, album-orientált műveinek köszönhetően – egyre inkább maga a hanghordozó vált a termékké, nem az előadó és a dal, ami a kezdeti időszakot jellemezte. Már nem a turnékból születtek a lemezek, hanem a lemezeket turnéztatták a zenekarok. A kislemezek létjogosultsága még egy ideig jelezte, hogy az emberek nem mindig döntenek a desszert-dobozok mellett, ha lehet kapni bonbont darabonként is. Ne felejtsük el: a nem kifejezetten gyűjtő közönség mindig is elsősorban a dalokat, a fütyülhető slágereket szerette. Nem véletlenül működnek a mai napig a mindenféle válogatás lemezek és best of-ok, és tartják az emberek szórakoztatónak a meglehetősen vegyes salátát kínáló rádióállomások műsorát. A piac rátukmálta a vásárlókra az albumokat (legutóbb CD-formátumban ugye), de azért sokan bevallhatják: a legtöbb lemezről mindig is azt a 2-3 kedvencüket hallgatták szívesen. Mi, zenészek, akik beleszülettünk ebbe az album-orientált popbizniszbe, természetesen mindezt sértődötten vettük tudomásul, de amíg a piac működött, különösebb zavart ez nem okozott. Aztán eljött az idő, amikor valaki úgy gondolta, szabad számítógépre digitalizálni a műsoros CD-k anyagát, sőt, hasonló CD-re magunk is kiírhatjuk a zenéket, és hallgathatjuk azt az asztali CD-játszónkban, az eredeti helyett.

- Nem gondolod, hogy a technikai fejlődés miatt ez a lépés elkerülhetetlen volt?
- Nem feltétlenül. Persze ezen már kár keseregni. Azonban érdemes megemlítenem, hogy még nekünk zenészeknek, producereknek sem hiányzott annyira az a CD író. Már javában virágzott a CD formátum, amikor még a stúdiókban DAT (digitális, szalagos eljárás) kazettákra dolgoztunk, egyetlen digitális rögzítési lehetőségként. A CD írását csak a gyárak kiváltságaként ismertük, és ez számunkra nagyon is elfogadható állapot volt. Valószínűleg senkit nem zavart volna még sokáig, ha a végfelhasználói formátum és a nyers felvétel között kellett volna használni egy „hivatalos konvertert”, hiszen az a mi érdekeinket, azaz a "hangfelvétel érdekeit" védte volna. De nem: a fal leomlott, és a két világ összekeveredett. Mindezt tetézte a nagyjából hasonló időben szárba szökkenő Internet is, amely a növekvő sávszélesség által lehetővé tette a fájlcserét is. Hozzáteszem: a közönség erre pont úgy reagált, ahogy az elvárható volt tőle. Ismét érvényre juttatta örökös igényét: szeretné hallgatni a kedvenceit bárhol, bármikor. Ez az az igény, amelyre a popzenei ipar mindig is épült - csak az utóbbi időben hajlamosak voltunk megfeledkezni róla, és épp a közönséget kényszeríteni az igényei megváltoztatására.

[2007.09.19.]

(1. oldal)

következő oldal »