Popipari válság - Pierrot szerint
- Te mikor kezdted érzékelni, hogy valami megváltozott a popipar körül?- 2000 környékén feltűnt, hogy valami nem működik, illetve nem úgy megy, mint korábban. Természetesen senki nem gondolt még akkoriban globális válságra. Helyi megoldásokat kerestem magam is, és azt gondoltam, hogy egy olyan lemezkiadó, amely jól végzi a munkáját, sikeres lehet. Szakmabeliek „szupergrupjaként” hoztam létre a Private Moon Records kiadót, azonban két éven belül rá kellett jönnöm, hogy mindez kevés. Addigra a lemezeladások oly mértékben zuhantak, hogy érezhető volt, más probléma kell, legyen a háttérben. Időközben a kiadó operatív munkájából is kiszálltam.
- A többi szakmabeli hogy reagált a változásra?- Meglehetősen hibásan. Ha reagáltak egyáltalán. Nyilván nehéz beismerni, hogy egy korábban jól működő gépezet egyszercsak hasznavehetetlenné válik, a korábbi tuningokkal mind rossz irányba fejlesztettük azt, és a megoldás minden bizonnyal a rendszer összeomlását és újraépítését követeli. Kínjukban nekimentek a másolóknak, a fájlcserélő hálózatoknak, de magának az Internetnek is. Mindent büntetnének és beszüntetnének. (Megjegyzem: jó későn jut eszükbe.) Aztán később kissé szelídült ez az indulat, és megpróbáltak tűzszünetet kötni az új helyzettel a pénzért letölthető fájlok frontján. Ez igazán minimális, mondhatni tüneti kezelést jelentett, de elég volt ahhoz, hogy a rendszer megnyugodjon kissé, és különösebb átszervezés helyett elfogadja, eltűrje ezt az új betegségét. Pedig aki kicsit gondolkodik, az láthatja, hogy nem ez a gyógyulás útja.
- Gondolkodjunk. Miért is nem?- Az Internet csupán egy felület, amin kiütközött ez a régóta hordozott baj, és nem jelent hosszú távon megoldást, ha egy online zeneáruházban gondolkodnom kell, adok-e 1-2 dollárt egy Rod Stewart vagy egy noname zenekar felvételéért – főleg, hogy ugyanez, két kattintással odébb megtalálható ingyen is. És természetesen mindenki, a zenészek is a közönséget korholják, mert nem akar fizetni, és nincs bevétel. Arra senki nem gondol, hogy a bevétel máshol folyik el. Jelen állapotban a zenészek koloncként cipelnek egy náluknál jóval hatalmasabb, nehézkesebb, idejétmúlt szerkezetet, amely folyamatosan és kétségbeesve próbálja megindokolni saját létjogosultságát. Persze a gépezet okkal számíthat a zenészek nagyvonalúságára. Hiszen amíg a közönség mindig is csak zenét szeretett volna hallgatni, addig a muzsikus sem akart sosem mással foglalkozni, mint a zenekészítéssel. Csak az érdekek korábban közelebb voltak egymáshoz. A kiadó befektetett, szakembereket alkalmazott, törődött a művésszel, tehetséget kutatott, lépést tartott a trendekkel stb. A legtöbb előadó bátran elkényelmesedhetett. Mára már azonban ebből szinte semmi nem maradt.
- Miben lett más?- A kiadó manapság jórészt valamiféle ügyintézővé minősült vissza. Maga a zenekar, vagy valamely támogatója az, aki a lényegi befektetéssel él, a kiadó csupán működteti a futószalagokat, amelyek a terjesztéssel és a sajtóval, rádiókkal kötik össze őket, immáron sok-sok éve. Szakemberek csak elvétve akadnak, az irodisták között jó, ha egy-egy megszállott zenerajongót találunk, a fluktuáció jelentős. Marketing költségvetés egy ideje szintén igen ritkán kerül terítékre, ha mégis, akkor nevetséges összegekről vagy szponzorok pumpolásáról szól a dolog. A felvételi költségek erősen csökkentek, annak ellenére, hogy a stúdiók óradíja az idők folyamán (messze nem inflációkövető módon) természetesen nőtt. Jelen körülmények között olyan produkciók születhetnek elsősorban, amelyek nagyon kevés zenészt alkalmaznak, házi stúdióban, nem ritkán illegális szoftverekkel zsúfolt, összetákolt számítógépeken készülnek, és felülnek a 99%-ban talmit sugárzó rádiók igényeinek. Van-e értelme csodálkozni ezek után, ha a hazai produkciók minősége erősen csökken, a reflektorfénybe legfőképp ultrakönnyű szórakoztató zenei produkciók, vagy külföldiek fénymásolt változatai kerülnek, ha azt érezzük, hogy nincs értelme lemezeket vásárolni, mert a zene, amit tartalmaz, egyszerűen nem éri meg a pénzt?
- A kezdő zenekarok mégis mindenáron arra törekszenek, hogy kiadjanak egy lemezt, a klubokban ugyanis mindig az az első kérdés, hogy "van-e már lemezed"?- Érthető sajnos. Mind a klubok, mind a zenekarok még az agyukba jól beégett szisztéma szerint gondolkodnak. Nos igen: a változás nem megy majd végbe egykönnyen. Emellett a zenekar problémáját sem értem igazán. A fent említett képlet szerint már nem kell semmilyen kiadóhoz fohászkodniuk, hogy felvételeket készíthessenek, és hogy azokat CD-re írják. Apró befektetéssel – akár nem albumnyi, de egy EP-nyi, azaz 3-5 dalból álló – lemezt is készíthetnek, amely egyben bevételi forrás is lehet a rajongók körében, ha a koncertek alkalmával árulják azokat. Ezen túl pedig a sokat szidott Internet nagy segítségükre lehet: a MySpace - és a hozzá hasonló, ám talán még jobb, és magyar nyelvű HotBand - az amatőr zenészeket egy hatalmas, kielégítetlen, potenciális rajongó tömeggel várja. Csak a zenekaron áll a dolog. Tessék meggyőzni őket! Hagyományos módon. A kiadók már úgysem fogják a kezüket. Nem is kell.
- Mit szólsz azokhoz, akik külföldön szeretnének piacot találni? - Egyes előadóknál ez megoldást kínálhat. Azonban nem mindenkinél. És egy dolgot nem szabad kihagyni a számításból: bár az ilyen kulturálisan eléggé izolált helyen, mint Magyarország, a szimptómák erősebben mutatkoznak, a probléma attól még világméretű.
- Szerinted hogy lehetne végleg kilábalni a helyzetből?- Régóta foglalkoztat a kérdéskör, így vannak a fejemben utópiák, sőt olyan ötletek is, amelyek technikailag akár már most megvalósíthatók, de hiba lenne abban az illúzióban ringatni magam, hogy egyedül képes lennék egy ilyen roppant gépezet ellen háborút nyerni, és átvinni egy sokmillió embert foglalkoztató iparágon egy új elképzelést. Ellenben azzal kénytelen vagyok foglalkozni, hogy mi lesz velem, a hozzám hasonlókkal, esetleg az ország minőségi popzenéjével, mert ezek közvetlenül is érintenek, valamint a középtávú, lokális megoldások egy részét legalábbis elérhetőnek tartom. Egyelőre azonban még csak gondolkodom, és igyekszem távol tartani magam az örvénytől. Addig inkább játékfejlesztőként dolgozom.
- És az van akkora szerelem, mint a zene?- Számomra is meglepő, de igen. Egyrészt talán azért, mert mindig is az összetett, nehéz feladatok vonzottak, és a kalandjátékok fejlesztését nemigen lehet felülmúlni ezen a téren. Másrészt a zene jelen van itt is, része a műnek, így nem kell teljesen megfeledkeznem róla. És ami nagyon fontos: nem itthon, de a világgal üzletelek, ahol egy picit könnyebb levegőt kapni még mindig. Ezen túl pedig egész komoly sikerélményeim vannak! (nevet) Szóval kétségtelenül nagyon élvezem.
Az új szerelem valóban képes mosolyt csalni az egykor szomorú bohócmaszkot viselő Pierrot arcára, s míg ő virtuális világába burkolózva csendben játszadozik, mi a régi dalokat hallgatva nosztalgiázunk. Közben lehunyt szemmel várjuk a csodát - pedig ha körbepillantanánk, észrevehetnénk, hogy a "babaházban" már egyre többen ülnek. Titkon reméljük, hogy hamarosan ismét hallhatjuk őt -
de mi lesz, ha végül mégis úgy dönt, hogy többé már "nem hegedül"?
- Pogonyi Nóra -
[2007.09.19.]
Hírek
