Újjászületett a Padlás - régi ismerősökkel

Várakozással telve - amibe óhatatlanul is vegyült némi félelem - ültem be szombat délután a kecskeméti Katona József Színház nézőterére – Padlást nézni. Aztán kiütéssel nyert az előadás, már ami a félelmeimet, valamint kötözködő és kritikus hajlamaimat illeti. Abban a pillanatban, amikor a „szellemek” elkezdtek énekelni, elsírtam magamat, amiben nyoma sem volt a nosztalgiának, hanem csak azt éreztem, amit mindig is: ez A Padlás.

Sajnos nem ez volt az egyetlen, hogy pityeregtem, bár a sajnosnak csak egy oka van: bamba módra sminkeltem előadás előtt. Mondjuk Mamóka (Csombor Teréz) Tarantellája közben a könnyek mellett elég erősen vigyorogtam is, mert zseniális volt a jelenet és az előadó is. De Témüller (Sirkó László) se volt semmi, még sajnáltam is (ja, hiszen mindig sajnáltam szegény kockát). Nagyon-nagyon szerettem az előadást, különösen így önmagában, újonnan, Padlásként, anélkül, hogy bárkit vagy bármit hiányoltam volna az eredetiből.

Egy dologban hasonlított - azt hiszem - mindennél jobban az eredetire (és most nem olyan kis apróságra gondolok, mint a zene), az pedig a hatás. Ott táncoltak a szellemek, az összes, akiket régóta szeretek, megjelent Mamóka és Barrabás (Pál Attila), aztán Rádiós (Puskás Peti) és Süni (Simon Boglárka), és mintha mindet régről ismertem volna, bár tény és való, hogy Süni talán egy kicsit felnőtt (a tündéri kislány, akit Igó Éva játszott anno, egy nagyszájú, vagány csajszivá lett, de így is nagyon jó volt).

Szerettem a rendezőt (Réczei Tamás) is, hiszen voltak ötletei, újak és jók, és meg sem próbálta utánozni a Vígszínházas előadást; talán ennek volt köszönhető (vagy talán a darab önmagában hordozott varázserejének, de nem akarom eldönteni), hogy sikerült kiiktatni mindenféle összehasonlítást és félelmet a fejemből. Nagyon jó volt újra gyereknek lenni, kacarászni; kifejezetten jót tett korunk szlengjeinek valamint Presser Gábor dalszövegeinek jó helyen és időben elsütött csemegéi, dőltünk a nevetéstől, de komolyan. Azt hiszem az egyik, ami vitte nálam a pálmát, a helikopterrel támadó rendőrök ostromakor benyögött: „Ez itt a Szent István körút és nem Chicago”.

Természetesen „szellemeink” szövegei is modernizálódtak kicsit, a legjobban (NANÁ!) Lámpás (Szokolai Péter) alkalmazkodott, és nem is szégyellte pörgetni a nyelvét, a legkevésbé pedig a Hercegünknek (Csémy Balázs) sikerült, aki gyakorta Shakespeare-t idézett, ha pedig nem, akkor úgy beszélt, mint valami hangostankönyv. Imádtam.

Kölyök (Wégner Judit, betegség miatt énekhangja Mihály Dóra) édes volt, Mihály Dóra pedig elképesztően szépséges hanggal bír, remélem, találkozom majd még vele itt-ott. De ott van még Meglökő (Széplaky Géza), a néma óriás, aki folyton meg akarja lökni (avagy verni) a pimasz Lámpást, meg amúgy is mindenkit, akivel valami baja van – nos, hála istennek, ezek nem voltak túl sokan, kb. ugyanazokat szerette, akiket én is. Egyébként azon kívül, hogy nagyon jól játszott, még azért is megemelem előtte a kalapomat, amiért AZOKBAN a cipőszerű izékben képes volt járni, táncolni, és nem esett hasra.

Rendőreink megfelelően lököttek voltak, bár most egyértelmű lett a végére; Detektívünk (Fazakas Géza) bizony tiszta lélek, és még Mamóka szilvás gombócaira is kiérdemesült, ami pedig szegény Üteget (Kertész Richárd) illeti, hát ő megint megkapta a kitüntetését, egyem a lelkét.

Egyik nagyon nagy kedvencemet azért semmiképpen nem szeretném kihagyni, ő pedig Robinson (Tóth Mihály) volt. Aranyszínű robotjelmezében olykor előkacsázott a helyéről, elképesztő pantomim-mozgást végezve, de akkor is az volt a legjobb, amikor „meghibásodott”. Oltári jó volt a fiatalember.

Összegzek és utószavazok egy kicsit: kedves pesti közönség, én tudom, hogy van itt egy Padlásunk, de szerintem megéri a fáradtságot lemenni és megnézni, minimum egyszer. Ez volt az összegzésem, és most jön az utószavam: szeretnék tiszta szívből köszönetet mondani az est (akarom mondani délután) Rádijának, Puskás Petinek, akinek sikerült úgy színpadra alkotnia Kaszás Attila örök emlékű karakterét, hogy nem Kaszás Attila emlékére szöktek könnyek a szemembe, mikor elkezdte énekelni a Fényév távolságot – pedig féltem ettől.

Meg sem próbálta őt utánozni, még csak énekstílusban sem, és valószínűleg pont ezért lesz méltó utóda, akit mindenféle rossz érzés nélkül lehet hallgatni, nézni, élvezni ebben a szerepben is.

Mint fent: Peti, nagyon köszönöm, és természetesen a többieknek is, akik lehetővé tették, hogy ezt az előadást a számomra örök Rádiós Kaszás Attila, és a csodás Mamóka (Tábori Nóra) nélkül is szeretni és élvezni tudjam, mégpedig igazából, gyerekként átélve minden egyes percét.

-Sík Bernadett-

[2008.11.12.]