Hammond-siratás a Gastroblues harmadik napján

Sírj, csak sírj Hammond! – akár valami klasszikus drámarészlet is lehetne e mondat, de ha visszagondolunk a szombat estére, hát bizony van igazság alapja a felkiáltásnak. Szösszenetek a 2. nap eseményeiből.

A Hammond-siratás már a napsütéses szombat délután közepén megkezdődött: a Weisz Gábor & Premecz Mátyás Blues Project fellépése igazi izgalmakat ígért. Premecz olyan erővel bőgette és visíttatta meg szegény orgonáját, hogy majdnem lerepült a csarnok teteje. Itt már érezni lehetett, hogy ma sem kapunk rossz adagot a blueskonyhából. A négy fiatal kellemesen muzsikált, hol lájtos, finom dallamok, hol pörgős, funky-s nóták hangzottak el.

Másodikként, ha nem is maga Eric Clapton jött el hozzánk, de a Benkő Zsolt és Tóth János Rudolf szereplésével színpadra lépő Claptones azért megidézte a virtuóz gitárfenomént. Nemcsak Clapton számai kerültek elő, olyan dalok is elhangzottak, amelyeket a mester is színpadra vitt már korábban. Tóth János Rudolf hangja eszméletlen, annyira rekedt, de annyira gyönyörű, és ezzel párosult gitártudása is. Fantasztikus bulit csaptak, nézőszámuk pedig már vetekedett a pénteki Deák Bill Blues Banden csápolók létszámával.

Ahogy az ember végignézett a tömegen, feltűnhettek neki Ismerős Arcok: de a színpadon mindenképp jelen voltak. A magyar nemzeti rockot játszó banda kellemes színfoltja volt a fesztiválnak: megmozgatták a blueshoz szokott tömeget is. A színpad előtt több száz feketébe öltözött rocker éltette őket, és énekelték együtt a dalaikat. Finom, letisztult hangzás, jó szöveg, még jobb zene.

Ami viszont utána jött, arról megint csak nehezen lehet írni. Jon Lord. Valakinek mond ez a név valamit? Elég sokaknak igen: a csarnok megtelt, a fények felgyúltak, és óriási vihart kavart a Hammond ventilátor. Igen, a „Hammond ura” (Lord of the Hammond) ott állt egy 22000 fős magyar városka nemzetközi hírű bluesfesztiváljának a színpadján, és megdöngette a kapukat. Elegancia, kimértség, koncentráció és felejthetetlen játék, merthogy Jon Lord nem csinál mást, csak könnyedén mozgatja a vaskosan szóló orgona billentyűit, olyan lágyan ér hozzájuk, mint kisgyermek a szelíd kutyához…Egy álom volt, ami hála istennek valósággá vált. És akkor még az autogramról nem is beszélek. Ha a pénteki Animals koncertre azt mertem mondani, hogy nyugger party volt, hát ez még inkább, de ezek az öregemberek és asszony - merthogy Maggie Bell kiválóan énekel, igazi boszorkány (külsőre is, hangban meg pláne), aki énekmágiájával bűbájba ejt mindenkit - olyat rakta le az „asztalra”, hogy ketté állt a fülünk: Hodgkinson még mindig jól bánik basszusgitárjával és énekelni se felejtett el, Miller Andersonra mindez ugyanúgy igaz, csak ő a szólógitárt nyúzza fiatalos lendülettel. Zoot Money remek billentyűs, Pete York pedig olyan dobszólót röttyintett, hogy az embernek kizökkentette a szívritmusát. Öreg ember, nem vénember.

Viva España! – de legalábbis köszönet nekik Javier Vargas-ért. A spanyol úriember igazi kemény rocker látszatát kelti, de belül mégis csak mediterrán szívvel bír, és olyan kellemesen játszotta el Blues Latino című slágerét, hogy aki csak tehette, összeölelkezett. Ez is bizonyítani látszik, hogy a zene, és főleg a blues nem ismer határokat. Játsszon egy lengyel, egy finn, egy amerikai, egy magyar, tök mindegy, a blues örök és nemzetektől független. Vargas énekese a tipikus besza-behu kategória: már-már megközelítette a mi Jimmynk hangterjedelmét, a magas és mély hangok nagyon tisztán szóltak, ráadásul elég táncos lábú figura volt: végig denszelte az egész koncertet. Érdemes volt őket ide elhívni, reméljük, viszont látjuk még kis hazánkban.

Vargas után csak egy betű elvételével következett Varga János és zenekara. Az East zenekar alapítója tavaly lemondta koncertjét egy súlyos betegség miatt, mára azonban felépült, és a múlt évre tervezett bulit hozta el. A program első felében East számokat játszottak, melyekben Jamie Winchester volt segítségére énekével, majd pedig a Varga János Project Elixír című albumából mutattak be ízelítőt. A zenekarban helyet kapott egy hegedű is, még hozzá egy női hegedűs személyében, aki egyáltalán nem volt megilletődve a sok férfi társaságában: ha a Hammondnál sírásról beszéltem, nem tudom, hogy Kézdy Luca vonós virtuozitását minek nevezzem, mindenesetre nem rémült meg a feladattól a lány. A hegedű-gitár párbaj félelmetes volt, de úgy zusammen az egész hangzás remekelt. További jó egészséget Varga Jánosnak!

-Koós Marcell-

[2011.07.05.]