Blues-őrület az atomvárosban - Gastroblues, első nap

Apa, kezdődik! – akár így is indulhatott volna a tegnap délután Pakson, ám semmiféle felkiáltásra nem volt szükség. Az első gitár riffek már beindították a zenére éhes publikumot, és az este folyamán ez egyre erősödött. Megkezdődött a három napig tart blues-őrület az atomvárosban.

Rég vagy csak egy éve nem látott barátok üdvözölhették egymást az ESZI csarnokban tegnap délután a tizenkilencedik paksi bluesfesztivál nyitónapján. A több éve, vagy akár lassan két évtizede idejárók azt mondják, ez a fesztivál azért különleges, mert az előző évben kezdett beszélgetést a következőben ugyanott folytatják, ahol azt korábban abbahagyták, és így tud igazi baráti, közösségi légkört teremteni a jövőre 20. születésnapját ünneplő rendezvény. És tény, hogy nagyon sok mosolygó és beszélgető embert látni. De azért a zenéről sem szabad elfelejtkezni…

Első napon első fellépők közt lenni nem egy leányálom, ezt (sajnos) tudja mindenki és minden zenekar. Ám az egyórás csúszást követően színpadra álló Blues and Roll formáció cseppet sem zavartatta magát: apa és fia (név szerint Pfeiffer Gábor és Ákos) olyan lendületes blues-rockot játszottak a maguk köré szervezett társakkal, hogy öröm volt hallgatni. Erős, karakteres női hang, síró gitár és igazi klasszikus nóták – ezt az élményt adta nekünk tegnap a Blues and Roll, akik az átlaghoz képest több nézőt vonzottak maguk elé: kb. olyan 50-60 már ott csápolt a színpadnál.

Ezt a sikert használta ki az S-Modell is, és amilyen pörgősen hagyta abba az előző zenekar, ők úgy folytatták. A Pribil György vezette kollektíva saját számok tömkelegét játszotta el, zúzós rock mellett lírai dallamok is megszállták a csarnokot. Egyre több ember gyülekezett a küzdőtéren, és valami azt súgta, hogy a „legfeketébb hangú fehér énekes” közeledik… Eljött a kapitány, partra szállt legénységével, és hatalmas vihart kavart. Legalábbis tapsvihart, mi több vastapsvihart. Deák Bill Gyula, az Deák Bill Gyula, ezt így kerek-perec ki lehet jelenteni, de nem hinném, hogy valaki vitába szállna velem.. Ezt a nevet és hangot senki nem tagadhatja el: túl a hatvanon olyan bődületes erővel szól a Rossz vér vagy a Kőbánya blues, hogy az embernek könnyet facsar ki a szeméből. Jó volt látni, ahogy ez a sok csapáson (szám szerint hatvanon) átment ember mekkora szívvel és szeretettel játszik kiváló muzsikusaival együtt. Éljen Bill király!

A pörgés után átkapcsoltunk nyugdíjas fokozatba: megérkezetett az Animals and Friends Ray Phillips-szel (Nashville Teens) az oldalukon. Kezdetben lépegetős volt a buli, már ami a táncot jellemezte olyan mintha egy régi lemezt tettünk volna fel ütött-kopott lemezlejátszónkra, de a vége felé ők is elkapták a fonalat, főleg a veterán énekes, Ray Phillips jóvoltából. Beindult a nyugger rock&roll, egyre többen kerestek maguknak táncpartnert, és az embereken látszott az öröm, hogy ilyen nagyszerű zenészek szórakoztatják őket. Szó szót, illetve klasszikus klasszikust követett, míg nem a késő estében egyszer csak felkelt a nap. Nem, ez nem valamiféle szürreális mese, az egyik legöregebbnek számító rock-nótát ők sem hagyhatták a padláson: felcsendült a House of the rising sun, és természetesen vastaps és hangos éneklés lett a jutalom. A felkelő nap bizony már csak rontott a benti hőségen, sűrűn kellett kijárni levegőzni.

Joe Gooch mit sem törődött a hőmérséklettel a következőként fellépő Hundred Seventy Split (HSS) koncertjén. Őt öt évvel ezelőtt sem egy visszahúzódó háttér gitáros-énekesnek ismertük meg, akkor épp a Ten Years After-rel (TYA) lépett fel a Gastroblueson. Vele volt a HSS (és a TYA) másik alapítója Leo Lyons is, aki számomra érhetetlen módon az egész estét végigmosolyogta, igaz volt miért: lendületes, masszív blues-rockot nyomott a trió, óriási boogie-t indítva be az emberek lábában. Gooch ezt még tetézte könyörületlen húrszaggatásaival, szinte fájt már a gitárnak, de ettől nekünk csak nagyobb lett a kedvünk. Pörgés, tánc, ugrálás...hát jobb, mint egy diszkó, ez kétségtelen. Apropó diszkó: meglepő vagy sem, évről évre egyre több fiatal szállingózik le az örömünnepre, mely még mindig megérdemelné a trottyos fesztivál kitüntető címet, a siker mégis abban állhat, hogy talán a fiatalabb generáció elkezdett végre érdeklődni a valódi, igényes Zene iránt. Who knows?

Éjféltájban megcsappant a lendület és a létszám a közönség oldaláról, de csütörtöki beszélgetésem témája Cliff Moore-ral és bandájával beigazolódott: nekik mindegy, hogy hány ember előtt játszanak, ők ugyanolyan intenzitással nyomják végig a bulit. Hát kaptunk az arcunkba rendesen. Ahogy a Saffron Monkey-ról írtam, lehetetlen szavakba önteni, amit hallasz. Annyira frenetikus, dinamikus, és még folytathatnám a magasztalást, hogy az hihetetlen. Ami a legszimpatikusabb, hogy ők is emberek: nincsenek meg a tipikus sztárallűrjeik, kijönnek a közönségbe és beszélgetnek. Teszem hozzá én is összebarátkoztam velük.

Még mindig csak azt tudom mondani, hogy mindenki hagyjon ott csapot-papot, be a kocsiba és nyomás Paksra. Felejthetetlen élmény!

-Koós Marcell-

[2011.07.04.]