Sándor Dávid vallomásai, tabuk nélkül

Augusztus 26-án ünnepli a születésnapját Dávid ezen apropóból újra közöljük 2006-ban a vele készült anyagot. Igazság és szeretet a hitben, felelősség a tudat, és a hűség önmagunkhoz. Félelem, zene, siker és harc. Időtlenül rohanunk a távolság felé, és elveszítjük az Időt. Kabala, álarc és mélység… Beszélgetés Sándor Dáviddal.  A Producerek Leo Bloomjával, a Volt egyszer egy csapat Daniel Gillenjével, a Macskák Koricipatjával, a Chicago Fred Casley-jével, valamint az Ég és nő között Technikusával.

Félelem: Vannak félelmeim, de nem túl sok. Valószínűleg ez abból is adódik, hogy nincsenek komplexusaim, vagy legalábbis jóval kevesebb, mint a legtöbb embernek. Viszont hipochonder vagyok, így a betegségektől nagyon félek. Ez valószínűleg édesanyámnak köszönhető, aki a legkisebb sérülést is úgy reagálta le, hogy azt hittem, akkor most mindjárt meghalok. Ez nemrégiben tudatosult bennem, és voltam is orvosnál, ahol megcsináltunk egy Rorsach-tesztet. Abból az jött ki, hogy apám, akivel a kapcsolatunk mindig is tele volt konfliktusokkal, egy nagy mackó, anyukám pedig, akivel sokkal békésebb a viszonyunk, atomvillanás. Ez valószínűleg az ő hihetetlenül erős reakciói miatt van. Sokan mondják, hogy a pszichológia meg a Rorsach-teszt nem ér semmit, de ez nem így van, nekem nagyon sokat segített, már a betegségektől sem félek annyira.

Zene: Tánc! Rögtön ez ugrott be! Érdekes nem? Nem is értem (mosoly). Profi táncos voltam, elég sok stílust el is sajátítottam, és szinte minden zenei stílust szeretek is. Ha zenéről van szó, akkor mindenevő vagyok.

Kabala: Nincsenek tárgyi kabaláim. De vannak bizonyos rituálék, melyek berögzülnek a próbafolyamat alatt, és ezeket mindig végrehajtom előadás előtt. Megnyugtatnak, és tudom, hogy így nem lehet semmi gond. De a kabalákhoz, mint tárgyakhoz való ragaszkodás számomra érthetetlen dolog. Nem vagyok gyűjtögető típus.

Harag: Nem vagyok haragtartó. Emberekre nem szoktam annyira haragudni, inkább a helyzetekre. Viszont mindig utánajárok, keresgélem, hogy mi lehet az oka a haragomnak. És ha megértem az okot, akkor gyorsan el is múlik. Mert az ember akkor és addig haragszik, amikor és ameddig nem ért valamit.

Barátság: Barátokból szerintem nem kell sok. Egy vagy kettő legfeljebb. Nekem kettő van, a többi haver. De arra a két emberre bármikor számíthatok. Szerintem igaz barátra csak az iskolában találhat az ember. Én az egyiket a balettintézetben, a másikat a főiskolán ismertem meg, nyilván ezért is mondtam ezt. Illetve még egy barátja kell, hogy legyen az embernek; a társa. Mert a szerelem elmúlik, öregszünk, már nem is tetszik annyira, de ha van egy szellemi kapocs, akkor az mindenen átsegít.

Álarc: Ha annyi álarcot lehetne kapni, ahány ember álarcot hord, és amennyit, akkor jól élnének az álarcgyártók. Egyébként ebbe én is beletartozom. Az ember különböző álarcokat vesz fel különböző helyzetekben. Még otthon is játszik, mindig, mindenhol belebújik valami szerepbe. Ezek az álarcok nem mindig teljesen mások, mint mi magunk, de kicsit talán sarkítva vannak. Én általában a félbohóc szerepébe bújok. Jó ez a szerepkör, mert elmondhatok olyanokat, amiket esetleg nem mondhat el valaki, aki bonvivánt játszik. Az álarchordással ott kezdődik a probléma, ha nem az egyéniségünknek megfelelőt öltünk.

Siker: Nehéz elviselni az igazán nagy sikert, de még a kicsivel is vigyázni kell. Erősen, két lábbal kell állni a földön, és nagyon erős értékrendre van szükség ahhoz, hogy ne vigyen el bennünket rossz irányba. Nekem voltak ugyan sikereim, de soha nem szálltam el tőlük. Ezt az apámnak köszönhetem, illetve annak az értékrendnek, amit tőle kaptam. A siker szerintem leginkább a bizonytalan embereket szédíti meg, azokat, akik nem bíznak magukban. Ez egy érdekes kettősség: ha ki mered jelenteni, márpedig ki kell tudni jelenteni, hogy én ebben vagy abban nagyon jó vagyok, akkor furcsán néznek rád. De ha nem teszed, mert nem tudod, és azt mondják, hogy az vagy, akkor abba kapaszkodsz. Nagyon oda kell figyelni erre.

Magány: Soha nem éreztem, hogy magányos lennék. Viszont nagyon fontos, hogy tudjuk: egyedül születünk és halunk meg, és ez nagy felelősség. Egy balesetem kapcsán döbbentem rá erre, a kórházban. Nem szoktam magányos lenni, ha nincs körülöttem senki, akkor is megoldom ezt a dolgot. De rájöttem, hogy gyakran maradunk egyedül, és vannak problémák, amikkel önállóan kell megküzdenünk. Nagyon fontos, hogy megőrizzük önmagunkat, mert nem mindegy, hogyan halsz meg, annak ellenére, hogy egyedül leszel abban a pillanatban.

Taps: Szeretem a tapsot, de tapsolni is nagyon szeretek, ha valami jót látok. Viszont az a baj, hogy az átlag néző mindig tapsol, akkor is, ha rosszat lát. Mert azt hiszi, hogy muszáj, holott ez nem így van! Ha valami nem tetszik, nem tapsolok. És ha tudom, hogy aznap nem voltam jó, akkor valahogy más íze van a tapsnak is.

Költészet: Mindig kettes voltam magyarból, vagy bukásra álltam. Mégis felvettek a színművészetire és itt kötöttem ki. A főiskolán tanultam meg verseket mondani, és ott tanultam meg szeretni a költészetet. Miután bekerültem, és az első beszédórán azt mondták, hogy mondjak verset, gondban voltam. A tanáraim csak évekkel később merték elmondani, hogy ahogy én akkor előadtam azt a verset, nagyon megijedtek, mondván: Ebből hogy tudunk kihozni valamit? De nagyon jólesett, mert aztán hozzátették: látod, csak van értelme ennek az iskolának! Azóta nagyon szeretek verseket olvasni, illetve mondani is.

Bilincs: Szexrabszolga! Korbács, bőrszerkó!

Színpad: Nagyon szeretem, de nem minden áron. Csak még arra nem jöttem rá, hogy mi az, amiért fel tudnám adni. Nagyon komoly dolognak kéne lennie, de valószínűleg megtenném. Számomra gyógyító hatása is van, főleg akkor, ha táncolhatok is. Egyszer volt egy nagy konfliktusom apámmal, és utána mentem fellépni, a Kőműves Kelemenben. Akkor ott úgy kitáncoltam minden dühömet és haragomat, hogy teljesen kisimulva mentem haza. Egyébként a színpad jó estben deszkából van… Csak hogy mondjak valami okosat is (nevet).

[2008.08.25.]