Candy kisasszony varázslata: egy csodás nyári este a Pecsában

Kedden este a világ egyik legjobb szaxofonos hölgye tette tiszteletét nálunk barátai társaságában, hogy zenéjével és közvetlenségével ismét elvarázsolja a magyar közönséget.

Mostanában új divat van születőben a zenekarok körében, amit csak dícsérni tudok. A kiírt kezdést igyekszik mindenki tartani, ami ezelőtt nem volt így. Például, aki most késett (voltak sokan), az lemaradt az egyik legnagyobb slágerről, mivel a második szám mindjárt a Sax-a-go-go volt. A beengedést szisztémáját viszont nem nagyon értem. A Pecsa szabadtéri részén van 4 bejárat, amiből egyet használnak csak. Persze tudom, ha több működő bejárat lenne, az plussz személyzetet igényelne. Viszont, ha csak az egyik bejárat funkcionál, akkor a kezdést kellene összehangolni a beléptetéssel, mert az emberek még kint álltak sorba, amikor a koncert már ment.

Egyre többen a színpadon

Az elején az énekesek nélkül játszottak, már kezdtem azt hinni, hogy nem is lesz itt mindenki, akit ígértek, hirdettek. De persze egy ilyen kaliberű zenész nem engedheti ezt meg magának. Az elején a a basszusgitáros hölgy – aki a világ egyik legkeresettebb session zenésze, Rhonda Smith – is énekelt egy számot, csak hogy tudjuk, ő ezt is tudja. A basszusgitár úgy szólt a kezében, mint egy ágyú. Candy új albumáról is hallhattunk számot, a Summertime-ot, amiben Candy énekelt, és természetesen Chance Howard a hatalmas (kb. Denis Roussos méretű) billentyűs-énekes vokálozott, olyan alázattal, hogy azt öröm volt hallgatni.

Feldolgozások, de nem akárhogy!

Ezt a sort a Can’t Buy Me Love nyitotta a Beatlestől. Erre a számra jött be az egyik énekese, Berget Lewis és énekelt Chance-szel, de úgy, hogy valószínű egyik Beatles tag sem bánja, hogy feldolgozták a számukat. A többiről később...

A hang: Rosie Gaines

A szám közben megjelent a színpadon – amikor már kezdtem feladni a reményt, hogy tényleg látjuk őt – Rosie Gaines. Annyira fantasztikus, és csak rá jellemző hangja van, hogy azt nem lehet leírni. Simán énekel legalább 4 oktávot (sicc....). Megjelenése, temperamentuma elvarázsolja a hallgatót. Az első mondatával pedig végképp bebizonyította, hogy mekkora művész, és mennyire értékeli a társait: „Oh, One Love, One Love, Let’s see, Candy is Funky, She’s so Funky”. Mégis csak Candy Dulfer koncerten vagyunk, vagy mi a csuda!

Tisztelgés Prince előtt

A következőkben folytatódott a feldolgozások sora: a Prince által írt és Sinéad O’Connor által ismerté vált Nothing Compares 2U-t hallhattuk, nem kis örömömre, Rosie előadásában. Minden kis apró részlete tökéletesen szólt a számnak.

A szaxofonos: Candy Dulfer

Mrs Dulfer szaxofonjátéka élmény. Ahogy a többiekkel játszik, a hangszerével felelget nekik vagy kérdez tőlük, az lenyűgöző. Közben egyfolytában mosolyog és táncol. A hangszere, ha jól tudom, egyedülálló, számára készítették. Kicsit mintha kisebb is lenne, mint a normál szaxofonok, pont a kezébe illik. Annyira légies, mégis minden hangja a helyén van. Nem csoda, hogy mindenki odavan érte. Olyan, mintha nem fogott volna rajta az idő, pontosan úgy néz ki mint, 15 éve. Amikor nem játszik a hangszerén, akkor vokálozik, vagy éppen ő énekel. Nem egyszerű sokoldalúság.

Egy kis hangorgia

A Pick Up The Pieces-re a három énekes (Rosie, Berget és Chance) összedugták a fejüket, majd amikor Cany elkezdett játszani, kinyíltak. Ezek egyétrtelműen az ő perceik voltak. Memutatták ismét, hogy az emberi hang is egy hangszer, és ha tudnak vele bánni, az eredmény felelmelő. Közben kaptunk egy basszusgitár-szólót is, nehogy elfelejtsük, hogy Rhonda is a színpadon van.

A ráadás: meghajlás a nagyok előtt

Bob Marley Redemption Song-jával jöttek vissza a színpadra. Rosie billentyűzött – mint később elmondta, minden hangszeren, csak hegedűn nem tud játszani – a többiek kísérték. Bob Marley biztos nem így képzelte, de fentről 100%, hogy mosolyogva hallgatta. Tökéletes volt, valószínű a hangosítás miatt is, de gyönyörűen tisztán szólt az egész. A szám végén Candy puszival búcsúzott ekkor még csak Rosie-tól. Kaptunk még egy kis ének-gitár kérdezz-feleleket, majd ugyanezt szaxofon-énekkel, majd lassan vége lett a koncertnek. A legvégén egy ’We Love You’ kórussal búcsúzott tőlünk a zenekar, öt szólamban, ami nagyon meggyőző volt.

Dedikálás több mint egy órán keresztül

A koncert végén Candy nagyon kedves volt. Egy rövid pihenő után hősiesen állta a rajongók szűnni nem akaró rohamát, mindenkinek mindent dedikált. Közös képek születtek, mindenkinek a kedvenc lemeze, plakátja is alá lett írva. Mi közben elkaptuk hátul a zenekart pár kérdéssel, erről is közlünk majd cikket. Aki kilátogatott – elég sokan voltunk, nagyából a harminc feletti dzsesszkedvelő közönség - nem bánta meg!

Visszavárunk Candy!

-Aretuska-

[2007.07.28.]