Közepes lemez a "Testvérektől"

A Chemical Brothers 1995-ben megjelent első albuma óta (Exit Planet Dust) a We Are The Night sorban a hatodik stúdióalbum. Az elmúl 12 év termései között vannak kifejezetten jó anyagok (Dig Your Own Hole, Surrender), de akadnak közepesek is (pl: Come With Us). Az új lemezt meghallgatva feltehetjük a kérdést: vajon a Chemical Brothers már csak más zenészekbe kapaszkodva tud érdemlegeset alkotni?

Ha meghallgatjuk párszor a lemezt, még az is az eszünkbe juthat, hogy nincs nagy különbség a We Are The Night és a 2005-ös Push the Button között: néhány zenei megoldás, a koncepció felfedezhető hasonlóságokat mutat a "gombnyomogatós" lemezzel (az megint más, hogy a hasonlóság az ötlettelenségből fakad-e). A We are The Night-on is számos vendégművész szerepel, mindegyiken van egy hiphop-szerű "képződmény", a Left Right (Anwar Superstarral) illetve a The Salmon Song (Fatlippel). A Battle Scars felfogható a Believe "eszmei" folytatásának: énekes, "vegytisztább" zene. A lemez címadó dala, a We Are The Night meg egy az egyben a Sunshine Undeground 2007-es megfelelője.

Szóval előremutató zenei megoldásokra, ötletekre ne számítsunk (vagy az annak számít, hogy az intróban saját maguktól használnak fel hangmintát?? - nem hiszem). A számok nagyrészét lényegében már hallottuk. Persze az más kérdés, hogy ezeket az ötleteket is egészen jól kivitelezik - immáron sokadszorra.

A kémikus testvérek a jelek szerint nagyon hisznek a vendégek szerepeltetésében, hiszen már az előző albumon sem volt belőle hiány és most is bővelkedünk a nevekben. (Fatboy Slim egyszer nyilatkozta, hogy a Palookaville ötletét is Tom és Ed dobta fel - mármint, hogy vendégzenészekkel vegye fel az anyagot). Úgy látszik mostanában ez a receptjük. És hogy bejön-e?

Be ám....

A lemez "húzódarabjai"szinte egytől egyig olyan szerzeméynek, melyeket vendégművészek közreműködésével vettek fel: a Do It Again című minimál/electro/dance okosság Ali Love-val, az All Rights Reversed (a pszichedelikus rockban utazó a The Klaxons-szal), és jól sikerült még a Battle Scars is (Willy Mason-nel), illetve az album záró dala, a The Pills Won't Help You Know (Midlake szíves közreműködésével) is.

A sorból kilóg a Saturate (a maga gatyinak ható, idegesítően egyszerű dallamát ellensúlyozó "hangorgiájával"), melyet egyedül készítettek és mégis jó lett.

Akik ismerik és szeretik a Chemical Brothers-t, azoknak tetszeni fog, ugyanúgy, ahogy az eddigi albumok. Aki csak a klippekből ismeri a csapat munkásságát, annak be kell érnie a Do it Again-nel - nem biztos, hogy mást szeretni fog a lemezen.

A Rowlands-Simons páros éppen csak annyira erőltette meg magát, amennyire kell, mintha már nem is akarnának semmit. Nekik jó az, ami van: pár évig még nyomhatják a nevükből. Az elektronikus zene régi nagyjait (Prodigy, Chemical Brothers, Fatboy Slim, Underworld, Daft Punk..) hallgatva eltűnődhetünk azon, hogy milyen messze is vannak már a '90-es évek. Ami akkor jó volt, az az évezred elején már fáradtnak, erőtlennek hat és mindezek eredményeként egyre kevesebb embert érdekel. There's no path to follow... valóban így van. Ez csak egy 3-as - ha vártunk valamit a lemeztől és 4-es, ha nem vártunk semmit.

-nagymester-

[2007.10.23.]